Hencidától Törökországig: az órásmester titkai

Pikó Stefánia

Mindannyian tudjuk, kiről van szó, ha Nagy Csaba nevét halljuk Nagyvárad kapcsán. Tudjuk, hogy ő vigyázott hosszú évekig a váradi polgármesteri hivatal tornyát ékesítő órára. Arról viszont már kevesebbet tudunk, hogy körülbelül tíz évvel ezelőtt a toronyóra készítőjének unokája, Mezey Tibor felkereste Nagy Csabát, aki több alkalommal is felkísérte az órásmester leszármazottját a toronyba, idővel pedig barátság alakult ki köztük. Mezey Tibor, aki jelenleg Debrecenben él, jó néhány éve nagy érdeklődéssel keresi fel a környék toronyóráit, így a nagyapja által készített darabokat is megcsodálta. A családban a mesterség konkrétan nem öröklődött, azonban a szenvedély és a kíváncsiság igen. Egy rövidebb interjú erejéig mi is beszélgethettünk az órakészítő unokájával, aki szívesen mesélt felmenőjéről, és még fotókat is mutatott.

A hencidai születésű Hosszúmezői Petneházi Mezey Dezső Bertalan elszegődött Nagyváradra, hogy Daday József mellett dolgozzon lakatosinasként. Kitanulta a mesterséget, majd művezetőként dolgozott tovább. Daday műhelyének jó hírneve volt, így kapták a toronyóra elkészítésének megbízatását is. Miután 1906-ban Daday József elhunyt, ő vette át a műhely vezetését, viszont 1920-ban úgy döntött, inkább hazamegy, otthagyja a műhelyt, mintsem hogy román nyelvű cégtáblát kelljen kiakasztania. „Ha koldus leszek is az anyaországban, akkor sem fogom románul kiírni a cégtáblát”– idézte őt Mezey Tibor.

– Nagyapám, Hosszúmezői Petneházi Mezey Dezső Bertalan Hencidán született a kiegyezés évében (1867-ben) – mesélte lapunknak Mezey Tibor. – Az ő édesapja uradalmi gépész volt (mint ma a rendszergazda), és mint hétszilvafás nemes mindössze 12 hold földön gazdálkodott. Nagyapámék nyolcan voltak testvérek. Ő innen akart „kitörni”, és elszegődött Nagyváradra Daday Józsefhez lakatosinasnak. Kitanulva a mesterséget mint művezető dolgozott tovább a mesterénél. A katonaságnál közben másodosztályú puskaműves minősítést szerzett. Daday József 1906-os halála után a műhelyt ő vezette tovább egészen 1920-ig. Ekkor hazaköltözött Hencidára a családjához, úgymond: „ha koldus leszek is az anyaországban, akkor sem fogom románul kiírni a cégtáblát”. Ezeket is csak édesapám elbeszéléseiből tudom, mert nagyapám 1949-ben elhunyt, én pedig 1950-ben láttam meg a napvilágot. Hogy miért éppen ő kapta a megbízást a várostól? Talán abban az időben ennek a Daday-féle műhelynek volt a legjobb híre, legelőnyösebb ajánlata, kapcsolatai. 1904-ben Daday József már lehet, hogy nagyon beteg volt, vagy nagylelkűen átengedte tanítványának/művezetőjének, hogy a saját névjegyét írja be a gátkerékbe.

– Bár ön Debrecenben él, biztosan ellátogatott már a toronyórához.

– Több mint tíz évvel ezelőtt egy újságcikkből „hallottam” a hírét Nagy Csaba ezermesternek, aki karbantartotta a váradi toronyórákat. „A nagyváradi időőr” címmel szerepelt a helyi újságban 2009-ben. Sikerült felvenni vele a kapcsolatot. Megkerestem, ő vitt fel a toronyba, megmutatta az akkor még elég szegényes körülmények között lévő, de találmányának köszönhetően súlyok nélkül is szépen működő szerkezetet. És igencsak összebarátkoztunk. Az óra egyébként régen még súlyokkal működött, amiket minden reggel egy inasnak kellett felkurblizni. Három db. 50–100 kg közötti súly működtette a negyedes, az órás ütő- és a járószerkezetet (ez minden „fertályórás” szerkezetnél így volt). Azóta többször is jártam fent a toronyban Nagy Csaba barátomnak köszönhetően. A belső felújítás utáni megnyitóra meghívást is kaptam, ahol a Duna TV is jelen volt. Egyszer még a Szekszárdon élő nővéremet is átvittem, amikor nálunk nyaraltak Debrecenben. Sajnos Csaba már nincs közöttünk, tavaly januárban hunyt el rövid, súlyos betegség után.

– Máshol is tevékenykedett még a nagyapja?

– Nagyapám több toronyórát is készített főleg a környék templomaiba, az akkori szállítási lehetőségek miatt. Bizonyítottan a következőket tudom: Hencida, Nagyléta (ma Létavértes), Berettyóújfalu, Komádi. Ezeket meg is tekintettem, lefényképeztem. Újságcikkben olvastam Rahó templomáról (Ukrajna), de állítólag még Törökországba is szállított.

– Mennyire öröklődött felmenője mestersége a családban?

– Ha a „mestersége” nem is öröklődött egy az egyben, de a műszaki érzék megmaradt. Édesapám gépészmérnök szeretett volna lenni, de közbejött a nagy háború és Trianon. Földmérő technikus lett, de otthon állandóan barkácsolt valamit. Jómagam villamosmérnök, majd műszaki tanár lettem, a fiam pedig gépésztechnikus. A lányomnak technika szakos tanári végzettsége van. Hobbiszinten kutakodom a régi toronyórák után, már több, mint 50 toronyban jártam. A környéken főleg Daday József munkáival találkoztam.

Borítóképen: a nagyváradi városháza tornya