Egy ízig-vérig kortárs darabról

Pikó Stefánia

„A Schroffenstein család a szerző teljes életművét tekintve is szokatlan alkotás. A szerző levelezéseiben fércműként említi saját művét, amelyet részszint a Rómeó és Júlia-történetek, részszint a lovagdrámák fricskájaként lehet olvasni” – olvashattuk néhány héttel ezelőtt egy a rendezővel készült interjúban. Az alapsztori valóban Rómeó és Júliáéhoz hasonló, hiszen a fiatal szerelmesek boldogságát családjaik ellenségeskedése nehezíti meg. Heinrich von Kleist 1803-ban írta a darabot, ami mindamellett, hogy súlyos témákat boncolgat, van benne rémálom és halál, egész szellemesre sikeredett. A rendező többször is mesélt már arról az anekdotáról, mely szerint amikor Kleist először olvasta fel barátainak a darabot, nem jutott a végére, annyira nevettek mind. Sem a szerző, sem a barátai nem tudták komolyan venni a művet, így hát a hagyományos drámaolvasattól messze elrugaszkodva, elismerésre méltó bátorsággal ez a szokatlanul fiatal alkotói gárda sem vette komolyan a darab tragikus vonalát – hál’ Istennek. Kovács D. Dániel, Bíró Bence dramaturg, Horváth Jenny jelmeztervező, és Bartha Márk sound designer, és természetesen a Szigligeti Társulat előtt, le az összes kalappal, hiszen egy olyan ízig-vérig kortárs darabot hoztak össze, melyet az is imádni fog, aki amúgy nem szívesen vagy nem gyakran jár színházba. Hozzá kell tenni, hogy bár a mondanivaló nem csak a fiatalabbaknak vagy középkorúaknak szól, leginkább az ő tetszésüket nyerheti el, a nem hagyományos drámaolvasat ugyanis erős eltérést jelent a klasszikusan előadott daraboktól.

Ilyen még nem volt

A csapat a színház legújabb hangtechnikai és színpadi adottságait tökéletesen kihasználta – nem csupán azért használták a forgószínpadot, hogy megmutassák, hogy van, hanem hibátlanul beillesztették azt a darabba, a fényekkel és hangeffektekkel pedig úgy dolgoztak össze, hogy a tartalom szórakoztató mivolta mellett intenzív látványélményt is nyújtottak. Először láthattunk olyan előadást, amelyikben a színészek egy kamerát használtak, egy-egy jelenetről felvételt készítettek közben, ezt pedig élőben nézhettük egy óriási kivetítőn a díszlet fölött. Ennek köszönhetően a második felvonást egy összefoglalóval kezdhették „az előző részek tartalmából”. A nézők csak kapkodták a fejüket (akárcsak a színészek), hiszen a vetítőn valóban úgy tűnt, hogy összevágott jeleneteket játszanak le. Komoly kihívás lehetett ez a társulat számára, ugyanis amellett, hogy a szerepekre, a jelmezre, a kellékekre kellett figyeljenek, volt egy egész komoly technikai réteg is, mely miatt a nézők egy része is izgult, nehogy beakadjanak a kábelbe, nehogy leálljon a kamera stb.

A sound designer Bartha Márk effektjei nagyon nagy mértékben járultak hozzá a szokatlan élményhez. A hangeffektek és a színészi játék összhangjának egyik csúcspontja egy komolynak nem nevezhető harci jelenet volt, amely olyannak tűnt, akár egy jelenet az Assasin’s Creed videójátékból. Nemcsak a színészekkel, hanem a díszlettel is jól összegyúrták a hangokat, a forgószínpad egy-egy megmozdulása az effekteknek köszönhetően sokkal monumentálisabban hatott, mintha kőfal fordult volna el.

Az élményt csak elrontaná, ha többet árulnánk el, figyelmeztetjük azonban az érdeklődőket, hogy ne egy klasszikus tragédiára számítsanak, hanem egy dinamikus, velejéig kortárs, talán egyesek számára „túl sok”-nak tűnő, kevésbé befogadható darabra. Ha viszont ismer olyan fiatalt, aki nem kedveli túlzottan a színházat, ezzel komoly esélyei vannak ahhoz, hogy megszerettesse.

Fotók: Szigligeti Színház Nagyvárad/Facebook