Csajkovszkij-hegedűverseny és operakórusok teltházzal

Tóth Gábor

Mint arról a korábbiakban már írtunk, egy német szólista visszalépését követően Artur Kaganovskiy alig három hét alatt vette kézbe újra Csajkovszkij D-dúr hegedűversenyét. A Váradon már jól ismert tehetséges moszkvai fiatalemberben nem csalódtunk. Tiszta fejjel, precíz intonációval (még a kadencia hipermagas fekvéseiben is) oldotta meg a rendkívüli technikai igényeket támasztó szólistai feladatokat. Tiszteletre méltó az is, hogy egyáltalán nem vitte el a versenyművet az oly veszélyes, csöpögős romantikus irányba, és ezzel együtt is közvetíteni tudta azt a végtelen horizontú orosz szenvedélyt, ami ennek a muzsikának a határtalan áradását oly mélyen jellemzi, és amihez természetesen hozzátartozik a sodró harmadik tételben egy kis kötelező vonószőr-szaggatás is. Teltház volt, a közönség hallhatóan nagyon imádta a produkciót, de ráadást ezúttal nem hallottunk.

A zenekar hangerőegyensúlyáról szólva ismét csak a magas fákról (é. fafúvósokról) kell szólni. Az még csak érthető, hogy a zenekar hangviszonyait még szokó fiatal zenészek nem érzik ott és úgy a hangerőt, ahogyan azt kellene, igaz ez inkább a vonósoknál jellemző, az viszont érthetetlen, hogy miért kell a leglíraibb pillanatokban hangoskodni vagy kulturálatlanul intonálni a szimfonikusok olyan tapasztalt tagjainak, akik évtizedek óta fújják a magukét a próbák-koncertek tucatjain. És itt most konkrétan az első fuvolára gondolok, amelynek sikerült szétkiabálnia a hegedűversenyben olyan kulcsmomentumokat, mint az első tétel kadenciájának halk trillái utáni lágy visszatérést vagy a harmatfonalú középső tétel kezdetének második szóló-témabemutatására adott választ, nem mellesleg e tételben a szólóhegedűnek válaszolgató elsőklarinét is lehetett volna kevésbé triviális intonációjú.

A koncert második fele egy rendkívül sokszínű operakórus-csokrot tartogatott. Kulcsár Szabolcs, operakarmesteri tapasztalataihoz mérten jól kézben tartotta az apparátust, és igazi, forgatagos, táncban, sodró jelenetekben, lírában-drámában, kulminációkban bővelkedő operamuzsikát varázsolt a filharmónia színpadára, igaz, olyan szerzők is segítségére voltak, mint Verdi vagy Puccini, nem volt viszont segítségére a sokszor a kórus kárára a hangszeresek irányába eltolódó hangerő.

Tíz operarészlet hangzott el, röviden azért megpróbáljuk vázolni a színes repertoárt. Egy hangzatos, ünnepélyes esküvőjelenet nyitotta a sort, Donizetti Lammermoori Lucia D’immenso jubilo. Verdi-csokor következett eztán: skót bosszúseregről – Macbeth Patria oppressa, szabadságról, szerelemről, borról, tüzes vándorcigányérzelmekről – A trubadúr közkedvelt Cigánykórusa, majd A lombardok Zarándokok karát a rabigában szenvedők szabadságvágyának szárnyaló hangja követte a Nabucco ultrahíres Rabszolgák kórusával. Bizet Carmenjének mozgalmas Torreádor-indulós részlete törte meg az olasz sorozatot röviden, ezután Puccini Pillangókisasszonyából a hümmögő énektechnikájú Zümmögő kórust, Leoncavallo népszerű Bajazzók c. operájából az izgalmas-mozgalmas Harangkórust, majd Puccini Turandotjának egy nagyobb egységéből kivágott jelenetét, Perche tarda la luna hallhattuk. Legvégül Borogyin Igor hercegéből szóltak a rendkívül népszerű, kontrasztos-egzotikus fuvallatú Poloveci táncok. A rabszolganők lágy énekére válaszoló harcias kunok dala sajnos fokozatosan gyengülő, fáradó tónusú férfihangokba fordult, kár, hogy a koncert sokszínűségét épp ez a gyengülő finálé törte meg. Mint utólag megtudtuk, a váradi kórus egy igen komoly magja a debreceni Kodály Kórussal épp Pécsett lépett fel, az itteni kórust pedig a Kolozsvári Román Opera néhány kóristája érkezett kisegíteni a koncert napjára.