Cărtărescu: Ha egy könyv nem változtat meg, akkor nem jó semmire

Pap István

Teljesen megtelt a Nagyváradi Egyetem nagy előadóterme szombaton délután, ahol a legismertebb élő román íróval, Mircea Cărtărescuval találkozhattak az érdeklődők. És a szerző – ahogy ő maga szereti hívni önmagát – meg is hálálta az érdeklődést, mert a másfél órás esemény alatt nagy mesélőkedvvel, humorral és bölcsességgel beszélt életéről, emlékeiről, az irodalomról. A váradiak jóindulatát már az első percekben megnyerte, amikor kijelentette, hogy Nagyvárad az egyik legszebb város mindazok közül, amelyeket életében meglátogatott, és megállapította, hogy öt év óta, amikor legutóbb itt járt, csak még szebb, még gondozottabb lett a város.

A vendég Dan-Liviu Boeriu irodalomkritikus kérdéseire válaszolva elmondta, hogy az irodalom, mint ahogy arra az esemény címe is utal, egy kaland, egy felfedezőút. Kifejtette, hogy ez az egyetlen olyan művészeti ág, amelyben az alkotó és a befogadó, azaz az író és az olvasó egyenrangú alkotótársak, mert mindaz, amit az író leír, azt az olvasónak kell elképzelnie, megalkotnia magában. „Egy könyv arra kényszeríti az olvasót, hogy íróvá váljon. Ez az irodalom csodája” – fogalmazott, majd Franz Kafkát idézve azt mondta: „Egy könyv olyan kell legyen, mint egy fejsze, ami beleállt a világ szépségeire, fantasztikumára már nem reagáló megfagyott agyadba. (...) Ha egy könyv nem változtat meg, akkor nem jó semmire. Az irodalomnak mindig van egy egzisztenciális, egy metafizikai, végső soron egy vallási oldala”. Elmesélte gyerekkori élményeit, első találkozását az irodalommal. Bevallotta, hogy számára a költészet mindig is mágikus erőt jelentett. Felidézte, hogy a gyermekkorban olvasott tudományos fantasztikus történetek döbbentették rá arra, hogy a világ sokkal gazdagabb annál, mint amennyi szemmel látható belőle. Szót ejtett irodalmi bemutatkozásáról is. A kommunista korszakban négy könyve jelent meg, és szerencsésnek mondja magát, mert „Tiszta könyveket tudtam publikálni anélkül, hogy a rendszernek engedményeket kellett volna tennem”. Rögtön a rendszerváltás után az Egyesült Államokba került egy ösztöndíjjal, és ottani barátai felajánlották, hogy ott is maradhat, ha akar, munkát is szereznek a számára. Ő nem tudott dönteni, ezért a vakszerencsére bízta a sorsát: feldobott egy érmét, és az úgy esett, hogy visszajött Romániába. „Köszönöm a Fennvalónak azt, hogy visszajöttem. Olyannak érzem magam, mint Anteusz: amikor megérintem a szülőföldemet, mintha megerősödnék” – mondta ennek kapcsán.

Cărtărescu mesélt külföldi sikereiről is. Latin-Amerikában valóságos kultusza van, ami többek között annak köszönhető, hogy írásművészete megidézi a latin-amerikai írók mágikus realista világát. Elmesélte, hogy Mexikóban akkora tömeg gyűlt össze egy író-olvasó találkozóra, hogy az esemény végén nem tudott mindenkinek autogramot adni, mert lejárt az erre szánt idő, és a fegyveres biztonsági őrök kellett kimenekítsék a felbolydult tömeg közül, az emberek mindannyian meg akarták érinteni, ölelni őt. Találkozott olyan latin-amerikai olvasóval, aki egyik könyvének borítóját tetováltatta az alkarjára. A külföldi sikerek alapja a jó fordítás, tette hozzá, és nagyon lassan, évtizedek alatt alakult ki körülötte az a fordítói kör, aminek és akiknek köszönhetően megalapozhatta külföldi elismertségét. „Ha francia író lennék, akkor valószínűleg már húsz éve eljutottam volna oda, ahol most tartok” – fogalmazott az író, akit hosszú évek óta folyamatosan jelölnek az irodalmi Nobel-díjra.

Az irodalom metaforája

A beszélgetés vége felé Cărtărescu az irodalom világát egy hegy tetején álló, jól látható várhoz vagy templomhoz hasonlította, melynek legalján a hatalmas mennyiségű ponyvairodalom van, erre épül az építmény alapja, a hivatásos történetmesélők szintje, amire ráépül a második emelet, a szépséget teremteni akaró stiliszták szintje, akik számára az irodalom nemcsak hivatás, hanem művészet is. Van egy harmadik szint is, mert az irodalom nemcsak hivatás és művészet, hanem hit is, ezért ezen a szinten az irodalom prófétái, hitvallói, szentjei állnak, akik az emberi lét lényegét akarják megragadni. Cărtărescu olyan szerzőket említett ebben a körben, mint Dante, Shakespeare vagy Dosztojevszkij. Elárulta, hogy az ő személyes konstrukciójában van egy negyedik szint is, amelyen egyetlen szerző van: Franz Kafka. Saját írásművészetéről szólva elmondta: „Én megpróbálom megragadni az emberi létállapotot. Arra törekszem, hogy elmeséljem azt, ami emberi az emberben”.

A pódiumbeszélgetés végén néhány jelenlevő intézett kérdést a szerzőhöz, majd a dedikáció következett.