Beethoven és Bernstein zenéje szólt csütörtökön a filharmóniában

Tóth Gábor

A második koncertje volt ez az elmúlt héten a filharmóniának, helyesebben mondva a szimfonikus zenekarnak és Jankó Zsoltnak volt ez most közösen a második: három napon belül (kedd és csütörtök) játszottak együtt két teljesen különböző műsort. Szakmailag kiválóan helyt is álltak mindkét alkalommal, csak hát ez a sűrűség igen rossz precedensteremtés arra nézve, hogy amennyiben láthatóan így is, azaz 200 százalékon is tud teljesíteni a „munkás” zenekar, akkor ebből a jövőben esetleg futószalagos építkezési rendszert diktáljanak majd valahonnan odafentről és idelentről karöltve.

Figyelemreméltó az is, milyen dinamikusan változtatja a filharmónia az internetes felületein napról napra a közölt információkat, a jobbára már csak közösségi médiás alkalmi posztokat, de magán a honlapján is mindig utolsó száz méteren „frissít”, s hát mire az ember újra utánanézne, esetleg közben elérne a koncertre is, addigra az adatok hirtelen átalakulnak, az előzmények pedig egyszerűen eltűnnek a virtuális térben. Bernstein West Side Story-szvit, majd Beethoven I. szimfónia – így volt előzetesen kihirdetve a program még múlt hét elejére a filharmónia-honlapon, ennek alapján így írtuk korábban az előzetesünkben is. A koncerten a következők hangzottak el: Beethoven Egmont-nyitány, Beethoven I. szimfónia, majd szünetet követően Bernstein Szimfonikus táncok a West Side Storyból – formailag valóban szvitszerű, vagyis tánctételek láncolata, de a címe mégsem az, ami leírva maradt az utókornak. Örvendetes viszont, hogy nyitány is kerekedett a változó internetű napok során, főként azért, mert Beethoven sarabande-ritmikájú súlyos indítóhangjai itt éppen politikai elnyomásról zenélnek. Lehet válogatni, ki milyen rendszert képzel bele, a konkrét Egmont-történet 16. századi, az elnyomás skalárisa Németalföld, vektora pedig spanyol.

Eztán jött tehát az első szimfónia, rendkívül friss tempókkal, bár a manapság szintén fiatalosan fluktuáló összetételű váradi filharmónia-zenekarból ezeket a sűrűbb időértékeket nem mindenki tudta elég rutinosan lekövetni, a karmester viszont határozott volt, nem engedett a metronómból. Bécsi klasszikusokként aposztrofálja az utólagos zenetörténet a Haydn–Mozart–Beethoven triászt, de a hangzatos jelzők valójában félrevezetőek, mert az említetteknek más-más idősíkokban volt bécsi jelenléte, és hát sajnos, de lehet szerencsére, egymáshoz minimális közük volt személyesen, magánéletben, eszmecserékben ezeknek a szomszédos hegycsúcsoknak. A fiatal Beethoven épp Mozart halálát követően bontakozott ki Bécsben, az idősödő és igen elfoglalt Haydntól pedig néhány tanórát is vett, később századfordító első szimfóniát írt, konkrétan is, mert 1800-ban mutatták azt be. Ráadásul ez a makacs bonni fiú egyenesen Haydntól ellesett szellemességet emelt át szemtelenül modernül a 19. század küszöbére, s ennek példáját/hatását/mércéjét aztán egyenes gerinccel kellett viselje úgy ő maga, mint az összes további szimfóniaszerző generáció. Összefüggés még itt a császárvárossal, hogy a nemzetközi szinten is számos zenekart megtapasztalt kolozsvári Jankó Zsolt karmesternek is volt (illetve mint zeneileg hallhattuk, van is) bécsi jelenléte, 2003/04-ben tanult posztgraduális képzésen a bécsi zeneművészeti egyetemen Leopold Hagernél.

A csütörtöki koncert második felének tekintetében a keddiekhez képest alaposabban fel voltak sorolva a tételek a közönség számára, igaz, a műsorfüzet utolsó lapjai felé, tehát aki olvasott a zene mellett, átnézhette mely részekből állt össze Bernstein pezsdítő muzsikája. Hogy miként kerülhet a koncert címe alapján összhangba Bernstein és Beethoven, azt láthattuk a programfüzet borítóján is, ami ezúttal komplementer kék és narancssárga volt – döntse el mindenki a maga számára mi itt az összefüggés, bár Bernsteinnek utólag megvolt az a szerencséje, hogy megismerhette Beethoven zenéjét, és azt megismertetni is igyekezett. A nézőtér egyébként most kicsivel több mint kétharmad részben telt meg, de ez látványra háromnegyed-háznak is tűnhetett.