Három évszázad zenéje szólt a filharmóniában

Tóth Gábor

Alexey Mikhaylenko volt az est meghívott karmestere – nem erőltetjük a továbbiakban a moszkvai születésű dirigens nevének transzliterációját, ha már ő maga így használja nemzetközileg, hiszen Bécsben tanult és ott is telepedett le, s közben járja a világ koncerttermeit. Az előzetesben már említettük, hogy ezelőtt kétszer vezényelt Nagyváradon, valamint „véletlenül” a Kolozsvári Román Nemzeti Operával való kapcsolat révén került ide időszakos vendégként, az egyébként stabil kezű, elegáns gesztusú, határozott koncepciójú fiatal dirigens, aki nem mellesleg klarinétművész is.

Kezdjük most a műsor végével, a szólisták kedvéért. A Vivaldi Gloria több szóló közreműködőt is megmozgatott, köztük nagyszerű hangszereseket, akiket külön nem nevesített a filharmónia, rájuk mindjárt visszatérünk. Akiket viszont nevén nevezett a plakát és a programfüzet is alapból, azok a vokális szólisták: Ancuța Măslină-Pop és Maria Duțu szopránok (mindketten stabil énekkari tagok is), valamint a Nagyváradi Egyetemen tanító Silvia Nagy mezzoszoprán. Utóbbi hölgy most hallott pillanatnyi színpadi rutintalansága felvet néhány kérdést a tekintetben, hogy milyen lehet magának az énekszaknak a minősége itt a váradi állami egyetemen, emellett azt sajnos sejtjük, pillanatnyilag magántermészetű, lelki okai lehettek rá, hogy most nem tudott saját művészi mércéje szerint teljesíteni. A két szoprán szólista együtt jól szerepelt, például a szépen megformált harmonikus duettben (Laudamus Te), külön viszont Maria Duțunál érződött néhány tőle eddig még nem hallott, szokatlan alulintonálás. Az énekkar most úgymond láthatóan „csak” a váradi volt, nagyobb természetű műveknél szoktak kényszerűen kisegítőket is hívni szomszédos filharmóniáktól. Amikor lehetőség adódik, mindig elmondjuk mennyire alábecsült megyei intézmény-fenntartásilag ez a még mindig félnormán tengetett lényeges vokális értéke, hangzó lelke a filharmóniának... Kisegítőkre barokk tekintetben nem volt szükség, a stabil kamarakórus (itt 35 tagú) így idézte is, nyilván csak részben, a Vivaldi egykor vezette zenei együttes elképzelhető koncertatmoszféráját, ez volt az Ospedale della Pietà, a velencei félrelépő nemesek nem vállalt „árvaleány” gyermekeinek diszkrét nevelőiskolája.

Ezek voltak tehát a pillanatnyi vokális körülmények a most hallott Vivaldi egyházi műben. Hangszeres egyéni produkciók tekintetében Gáti Sándor (oboa) és Hegedűs Imre (trombita) játékát emeljük ki, ők voltak még konkrétan állva zenélve a második koncertrész 4–4–2–2–1-es vonóskara fölött. Szintén stabil volt a continuo-szekció, hallhattunk csembalóhangot, igaz digitálisat, a billentyűknél Violeta Camelia Andone ült, Ovidiu Iloc pedig különleges ún. archlute-on (theorba-nyakú lant) egészítette ki a művet egyéni játékával. Koncepció szerint ez a Vivaldi-interpretáció igyekezett instrumentálisan is közelíteni az adott körülmények közötti megvalósíthatóság tekintetében egy részben kivitelezhető fél-historikus vonalhoz. Szép gesztus volt még a karmestertől, ahogyan a Domine Deus kulcstételnél háttérbe vonult, és hagyta a kamaramomentumot önmagában kibontakozni.

Visszatérve a koncert elejére, Bartók Román népi táncok szólt nyitányként frappánsan-lendületesen, egyébként Arthur Willner vonósletétjében, itt a koncertmester Nagy Kálmán egy szép szólóját is hallhattuk. A koncert érzelmi súlypontja Csajkovszkij Vonósszerenádja volt – valamit bizony nagyon jól tud és érez a sokat szenvedett nagyorosz romantikus lelkiállapotról ez a fiatal moszkvai-bécsi dirigens. Műsor-súlyponton belül volt mű-súlypont is, az Elégia – III. tétel, itt egyben aranymetszéspont – különösen megérintő drámájú lett.

Szünet után jött a fentiekben már tárgyalt ünnepélyes Vivaldi-mű, utána ráadásként pedig egy könnyedebb hangvételű kuriózum, s ha már szó esett fentebb arról, hogy mi „lett”, most pediglen észt kórusirodalmi alkotás volt az encore, a méltán világhíres kortárs nagymester, Arvo Pärt egy végtelenül egyszerű és kedves „esti dala”: Estonian Lullaby. Talán nem véletlen a választás, amivel a vonós- és kóruscsapat közösen készült, hiszen Mikhaylenko gyakorta vendégszerepel Észtországban is.

Volt csütörtök este szépszámú közönség, ha nem is épp „özönség”, de nagyjából 70 százalékban megtelt a terem. Ismét sok fiatalt, diákot lehetett látni. Több tétel végén is volt lelkes taps, nemcsak a Csajkovszkij-vonósszerenádot törte ez meg, hanem az egyébként furcsán átgondolt színpadi lebonyolítású Vivaldi-darabot is, ahol ki-be jártak a mű tételei között az énekes szólisták. Ami viszont a publikumfiatalítást illeti, úgy tűnik van mostanság kontinuitása e tekintetben a közönségszervezésnek a filharmóniánál.