Beethoven volt műsoron a filharmónia koncertjén

Tóth Gábor

Hajszálhíján telt ház volt a filharmóniában csütörtök este, ez némileg azzal is magyarázható, hogy egy a közelmúltbeli járvány-időkben elmaradt Beethoven-évfordulós koncert került elvileg újra terítékre, mint a filharmónia előzetesen hirdette, s az akkorra megváltott jegyek is újra érvényesíthetők voltak. Mindenesetre reményt adott látni, hogy még mindig sokan szeretik Beethovent: az egyik legemblematikusabb nem megalkuvót.
Az Esz-dúr zongoraversennyel kezdődött a műsor, ténylegesen egyből a húrok közé csapva, a műfajban azelőtt szokatlan elő-kadenciával. A váradi, de a korábbi évtizedekben Németországba elvándorolt Ioana Poenaru zongoraművész 12 év szünet után lépett fel most ismét itt, szülővárosának filharmónia-színpadán. Első ránézésre is azt mondanánk, hogy nagy zongorista Poenaru, elsősorban magasságát és kéz-fesztávját tekintve, de első hallásra is, mert mint kiderült, lelke is nagy, egyben alázatosan tiszteletismerő, ami a zenéhez, Beethovenhez való hozzáállását illeti. Fényes tartású és valóban császári lett most az ún. Emperor avagy Imperial, 5., Esz-dúr zongoraverseny. A Bösendorfer fényéről is illendő lenne szólnunk, végre akadt egy zongorista, aki nem balpedálozta agyon az előadott művet, hanem kiaknázta az egyébként nemrégiben hangszerszakértő által is kissé helyrerakott, s vélhetően kicsit élesebb Hertzre is állított diszkantú váradi koncertzongora érceit. A megérdemelt sikerre különleges volt a ráadás is. Bár mondhatná bárki, hogy „sláger” Beethoven ún. Holdfény-szonátájának első tétele, mégis kötőanyag volt benne, visszautalás. A hármas lüktetések kaptak itt szerepet, 12-ből 4-es osztásban, s bár az Esz-dúrhoz képest a cisz-moll épp a kvintkör ellenkező pólusán áll, különös rímpár bontakozott ki itt a zongoraverseny II. tételének (Esz-tercrelációra Cesz/H enharmónia) és az op. 27, no. 2, cisz-moll szonáta első tételének lassú rokon-basszusfigurációi által, mondhatni a Hold diszkrétebb fénye visszhangzott a ráadásban a korábban már világoskodott Napéban. Bensőséges pillanatok voltak.
Szünet után következett az Eroica, egy gyorsan felemelkedett, majd ugyanolyan gyorsan porrá lett valaki emlékére íródott szimfónia – nem hágjuk át az illető amúgy is nyilvánvaló nevén nevezésével Beethoven későbbi jogos dedikáció-megsemmisítését. Persze nem sok szerzőnek jut eszébe 3/4-ben kezdeni egy ilyen hősi szimfóniát, de Beethovennek eszébe jutott. Aztán a második tételben el is temetődik ez a hős. Majd feléled a harc (gerincesen szóltak a Trióban a kürtök), s végül Prométheusz szellemi öröksége, benne a variációk fricskáival, hogy vajon hiábavaló volt-e áldozata, avagy méltó szellemi örökösei vagyunk-e az értelem tüzének? Frissek voltak a tempók minden tételben, de nem hajszoltak, jó volt a koordináció. Személy szerint először láttam itt a filharmóniában olyan karmestert, aki digitális (érintőképernyős) partitúrából vezényelt. Ennek bizonyára vannak előnyei, pl. a lapozás tekintetében. Ami viszont az alapozást illeti, az is szépen megvolt. Jó volt hallani a váradi zenekart zenekarként hangzani. Ignat igazán szintet lépett legutóbbi meghívásához képest. Ismét zenekari tekintetben, még ha évadonként avagy szezonra is szerződhetnek csak sajnos mostanság a friss tagok, „új seprű jól seper” alapon néhányan erősítették most az ősztől ismét kissé átalakuló csapatot, a feltámasztott gordonkaszólamra gondolok például. De öröm volt látni, hogy nők által ritkábban elfoglalt hangszerszólamokban fiatal hölgyek is szerepet kaptak, egy új nagybőgősről és egy már korábban is látott-hallott üstdobosról van szó. Sajnos neveket nem tudunk említeni, mert a filharmónia bár frissítette a zenekarát, honlapján a zenekari névsort még nem.