Címerek: minél egyszerűbbek, annál nagyszerűbbek

Ciucur Losonczi Antonius

Az érdeklődőket Szabó Ödön, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte. Megjegyezte, hogy lassan visszatér a pandémia előtti időszak, ami a rendezvények szervezését illeti. A mostani meghívottal, dr. Szekeres Attila heraldikussal, az Erdélyi Címer- és Zászlótudományi Egyesület elnökével többször egyeztettek már ügyes-bajos dolgaikról, hiszen a címerek hivatalos elfogadása kapcsán „befutottunk néhány zsákutcába”, mivel az ezzel foglalkozó Bihar megyei bizottság kissé furcsán értelmezi a hivatalosítandó címereket. Szekeres Attila a magyar közösség talán legszakavatottabb hozzáértője a témának, akinek valódi szakmai megnyilvánulásai vannak, nem csupán magánvéleménye. Sok intézmény, egyesület, önkormányzat címerét kutatta vagy ő maga készítette el, fogalmazott Szabó Ödön.

Szekeres Attila két részre osztotta prezentációját. A vetített képes előadás bevezetőjében szó esett a címerek kialakulásáról, fejlődéséről és hanyatlásáról, majd bővebben taglalta az Erdély területén kialakult vármegyék és székek jelképeit, és kifejezetten a Partiumra is kitért. Szóba kerültek a címerváltoztatások is, melyekre a magyar–román impériumváltást követően került sor.

Többek közt elhangzott, hogy a címerek Nyugat-Európában alakultak ki, a „születésnapot” 1128. június 10-én ünnepli a heraldikusok többsége. Ekkor az történt, hogy Anjou grófját, Geoffrey Plantagenetet az angol király kiszemelte utódjául, és hogy rangban emelje, lovaggá ütötte, és egy pajzsocskát akasztott a nyakába, mely kék színű volt és arany oroszlánok jelentek meg rajta. Aztán fejlődött a lovagi technika és a lovagok úgy különböztették meg, illetve egyéniesítették egymást, hogy a pajzsukra különböző ábrákat tettek. Majd megjelentek a sisakdíszek is, hogy minden irányból felismerhetők legyenek. Meghatározó volt akkoriban a képi megjelenítés, a levéltárakban elég sok tekercs vagy címerkönyv megmaradt. A lovagi tornák hanyatlásának időszakában már különböző formájú pajzsokat használtak. Az előadó hangsúlyozta: a címertanban nem lehet akármilyen színt használni – például rózsaszínt –, a heraldika ugyanis csupán két fémet (arany és ezüst) és négy színt (vörös, kék, zöld és fekete) használ, majd bemutatta egy közönséges címer alkotóelemeit. Megjegyezte: Bihar vármegye pecsétje, melyet 1838-ban kapott, egyáltalán nem tetszetős címer és nem is szakszerű, mert összevissza van rajta minden, búzakéve, szőlőgerezd, láp, halak, szikla, sás.

Elhangzott az is: annak ellenére, hogy a történelmi címerek jellemzője az állandóság, Erdélynek, a Bánságnak és Partiumnak Romániához való csatolását követően a jelképekhez hozzányúltak, némelyek esetében kisebb módosításokat eszközöltek, míg másoknál durván megsértették a címertani hagyományokat, és eltüntették a történelmi múlt nyomait.

A rendezvény második felében a közigazgatási címerek elfogadtatásának göröngyös útjairól esett szó. A rendszerváltozás utáni Romániában ugyanis szigorúan szabályozták a közigazgatási – megyei, városi, községi – címerek elfogadását és használatát. Egy jelkép elfogadásának nagyon bürokratikus az útja, ezen kívül pedig még nehezíti a folyamatot az is, hogy a magyar közösséggel is rendelkező közigazgatási egységek esetében gáncsoskodásoknak vagyunk tanúi.