Barátságos jazzel indult a zenei fesztivál

Pap István

Rendkívül szimpatikus norvég trió volt a legelső fellépője a 3. ORA Jazz Fesztiválnak. Az Anders Hoffe – szaxofon, klarinét, Jonas Kilmork Vemoy – trombita és Andreas Rodland Haga – nagybőgő felállású Maridalen nevű trió zenéje nem az improvizációkra, hanem az együtthangzásokra, és a különböző hanghatásokra épül, ebből meríti erejét és értékét. A csapat legjobbja, legalábbis pénteken este Anders Hoffe volt, az általa megszólaltatott szaxofon és klarinét tiszta hangzása a fület simogatta. Ezzel szemben Kilmork Vemoynak mintha nem lett volna szuflája a trombita megszólaltatásához, a hangszer elég gyakran szelesen szólt. Az együttes teremtette meditatív hangulatot csak olykor olykor törte meg egy-egy pattogóbb ritmusképlet. Ebből a szempontból kiemelkedő volt a Sandermosen című szerzemény, ami egy norvég vasútállomás neve, és ennek megfelelően a dal ritmikusan zakatoló vonatokat idézett fel és rázta fel a meditatív zenébe alámerülő közönséget. A norvég zenészek egy régi rádiót is elhoztak magukkal, amelynek segítségével több dalban is különböző hangeffektusokat játszottak be. Nagyon kellemes élmény volt meghallgatni egyvégtében Az éjszaka közepén, a Képek egy filmből és az Óramű című szerzeményeket, de az egy órás koncert egésze jó benyomást tett a hallgatóságra.

Virtuóz hangszerkezelés

Mintegy fél órás szünet után léptek színpadra Banai Szilárd dobos és barátai, azaz a Banai Szilárd & Friends nevű csapat. Ők is azoknak az együtteseknek a nem túl népes csoportjába tartoznak, akik amikor elkezdenek élőben muzsikálni, megjön az ember kedve, vágya, hogy bárcsak ő is tudna (jól) hangszeren játszani. Banai Szilárd és barátai ugyanis olyan könnyedén vezették elő a legkomplexebb dallamfutamokat és ritmusképleteket is, ahogy az egyszerű halandó lélegzik, azt a benyomást keltették, mintha a virtuóz hangszerkezelés a világ legtermészetesebb dolga volna. A két részre osztható koncert első szekciójában instrumentális, improvizációkban bővelkedő kompozíciók csendültek fel, és a zenészek szépen sorjában meg is mutatták zenei képzettségüket és improvizatív készségüket. Először Tálas Áron billentyűs csillogtatta meg tudását, nemcsak rögtönzései, de a szintetizátor érdekes hangzása is nagy élményt nyújtott. A második, életerős, rockos számban Birta Miki gitáros szólózott és riffelgetett Banai Szilárd erőteljes támogatása kíséretében. A következő számban Vermes Gábor basszusgitáros szólózott, aki egyébként az egész koncert során szerényen meghúzódott a háttérben, de rövid hangszerbűvölésével azért jelezte, hogy nincs oka szerénységre. És persze Banai Szilárd, Szilu is elővezetett egy lendületes, változatos ritmusképletekből felépülő dobszólót, ezzel és egész péntek esti teljesítményével bizonyította, hogy nem méltatlanul „húzott le” tizenöt évet Magyarország egyik legzseniálisabb zenekarában, a Djabe-ban.

Az este első, kizárólag instrumentális kompozíciókból álló részében az improvizatív, rockos jazzmuzsika dominált, a műsor második felében pedig Bakó Krisztina énekesnő színre lépésével a jazznek a könnyűzenébe hajló ága lett a domináns. Az énekesnő hangja szépen, tisztán csengett, csak a dalok közötti átvezetései voltak az én ízélesemnek kissé túl negédesek. Indításként két feldolgozás csendült fel: Stevie Wonder Overjoyed és Sade The Sweetest Taboo című dalai, majd Vermes Gábor balladáját énekelte. A továbbiakban két Banai Szilárd-kompozíció, a ráadásban pedig Bakó Krisztina saját szerzeménye hangzott el. Figyelemre méltó volt, hogy a muzsikusok mennyire érzik a jazz műfaját nemcsak előadóként, hanem szerzőként is, a zenészek saját kompozíciói tökéletesen illeszkedtek a két világhírű előadó feldolgozásaihoz. Remek fesztiválindító volt a péntek esti koncert.