Szombaton újra megnyílt a Posticum Jazzland

Tóth Gábor

A Posticumot ismerjük kulturális, spirituális sokarcúságáról, ahogy önmaguk mottójában lényegüket találóan megfogalmazzák: „a találkozások helye”. Az elmúlt két szűk esztendő Várad e különleges feltöltődéseket kínáló aktív pontját is csendesebbé tette. A mostani Jazzland-újranyitás is diszkrét visszafogottsággal indult, kicsit a megszólaló zenében is új helykeresést lehetett érezni, mint ahogyan az újra felfedező lépéseket is kísérletezve próbálja most mindenki megtenni.

Az új arculatot kapott Jazzland bájos lett, otthonosabb színeket és bútorzatot kapott, letisztult és világosabb falakat, melegebb fényű világítást, belső térben több nyitottságot, de diszkrétebb létszámú befogadóképességet. Ehhez mérten családias, baráti hangulatú volt az összejövetel, mondhatnánk azt is, pont annyian érkeztek, mint ahányan elfértek. Kellemes környezetben folyt az olykor csak aláfestő hangulatra szabott zene mellett az asztaltársaságok társalgása egy-egy pohár bor kíséretében.

Olivér jóval fél nyolc előtt már festette az odaillő hangulatot az érkezőknek, backing trackre játszott rá a tőle megszokott mesteri invencióval, ízlésessel, zenei árnyalás- és arányérzékkel, hozzá szakmai alázattal, szerénységgel. Pontban fél nyolckor, mintha csak a közönséget vagy a zenésztársakat szólította volna, a Hol jársz, van-e már aki hív? (a Fekete Orfeusz c. filmből, 1959) dal pengett a gitárján. Nem is kellett hozzá sok idő, hogy betoppanjon két vállalkozó szellemű hangszeres fiatalember (mint később megtudtuk, mindketten középiskolások), akik bizony komolyan vették a Posticum meghívását, miszerint szabadon csatlakozhat bárki a jammeléshez hangszerével. A gitárral érkezett Tóth Fábián Tamás máris a pianinóhoz ült, Molnár Dávid elővette basszusgitárját, és elkezdték keresni Olivérrel a közös hangot az improvizáláshoz. Egy-egy minimális harmóniaváz körülépítésével indítottak, majd fokozatosan bontakozott ki a közös játék. Melodikus ötletekben először a basszusgitáros kezdeményezett, a zongorista kezdetben inkább gesztusokba, ritmusokba, motivumokba kapaszkodott. Helyet kínálva társainak is a kibontakozásra a házigazda Olivér teremtette meg tapasztalatával és jó tanárhoz illő türelemmel a rendet a játékban, neki egy-egy pillanatnyi összefüggés is elég volt kivirágoztatni bármilyen ötletmorzsát, amit a fiatalokkal való zenei párbeszédből kapott. A formai-tartalmi megegyezést kereső jam-kalandozásoknak végül egy blues-séma lett a közös nevezője, a zongorista gitárt vett kézbe, a basszgitáros átült a zongorához, Olivér mellett egy másik professzionális muzsikus, Gáspári Sándor is beszállt basszusgitárjával. Olivér és Sándor kettősével létre is jött az alap egy Take Five-hoz, aminek máris az eddigi leghangosabb sikere lett a hallgatóság körében. A fiatalok háttérbe húzódtak egy időre, s közben Olivér és Sándor duójában elérkezett az est első érett, stabil pontja: a Beautiful Love balladaváltozatával (1931, Victor Young) igazán elvarázsolták a hangulatot. Az idő elrepült és az addig hol cseverésző, hol az arra érdemesebb zenére figyelő asztaltársaságok egy része lassan elindult haza, amikor úgy este 10 óra magasságában egy kicsit pezsdítőbb boogie-ra kezdett rá a négy zenész. Dávid és Tamás ezúttal három-, illetve négykezeseztek a pianinón. Mint utóbb kiderült, a két beugró fiatalember gyakorta zenél egymással, Tamás, aki gitárral jött és zongorázott is, eredetileg nagybőgős, szóval a hangszeren túli lényeg sokkal inkább a rajta megszólaló muzsika.

A tanulság talán annyi, hogy érdemes a profiktól tanulni, mert hosszú folyamat áll annak a csak látszólagos könnyedségnek a megvalósítása mögött, amivel egy jó ötletet felszabadult örömzenélésként lehet átadni.