Jótékonysági kamarakoncertet tartott a SoNoRo egyesület

Tóth Gábor

Bevezetőjében az egyesület turnéjának igazgatója, egyben egyik fellépője, Răzvan Popovici, egy igazán lelkes és elhivatott kultúrpártoló brácsás beszélt az ún. SoNoRo Conac kezdeményezésről. Nagyszeben, Kolozsvár és Marosvásárhely után Nagyvárad volt az egyesület X. SoNoRo Conac elnevezésű, június végéig tartó, összesen 14 várost érintő országos turnéjának negyedik állomása. A Conac szó oly módon társul a SoNoRo egyesülethez, hogy immár 10. éve az ország különböző műemléképületeit szemelik ki fellépés-sorozataik helyszíneinek, köztük nemcsak koncerttermeket, de palotákat, kastélyokat, kúriákat stb. Az elmúlt tíz évben eddig mintegy 130 ilyen épületben koncerteztek, mifelénk például a váradi neológ zsinagógában (2019), a görögkatolikus székesegyházban (2021) vagy az ottományi Komáromi-udvarházban (2017). Fellépéseiknél szándékosan választanak olykor elhanyagolt, romos állapotban lévő műemléképületeket is, nem titkolt szándékuk ezekre felhívni a közvélemény, de főként az illetékesek figyelmét. Számos sikertörténet húzódik eddigi munkájuk nyomában, ily módon szégyellte el például magát ezelőtt néhány évvel saját városában a koncertjükre meginvitált konstancai polgármester, és indult el az enyészet határig süllyedt Kaszinó helyrehozatala. Mielőtt bárki reklamálna, a filharmónia esetében most nem áll fenn ez a probléma, ahogyan idén kiválasztott többi helyszínüknél is másra tette most a SoNoRo a hangsúlyt, mégpedig az építészeti örökség meglévő szépségeinek bejárására, zenével való megtöltésére. Ezért is viseli X. turnéjuk a La Grande Bellezza címet. Az ingyenes, de jótékonysági célú koncerten most az ukrajnai háborúból elmenekülteknek, illetve az ott ragadtaknak egyaránt segíteni szándékoztak szervező partnereik által. Egyrészről a Romániába érkezett ukrajnai gyermekek itteni oktatásba való beilleszkedését támogatva, másrészről elősegítve különféle egészségügyi, kórházi felszerelések eljuttatását a háborús övezetekbe. Előbbi oktatási ügyet a Román Fejlesztési Bank (BRD) segítségével, utóbbit a MedLife által támogatják. A két segítségnyújtási lehetőségről információk továbbra is elérhetők a narada.ro és a zidebine.ro honlapokon.

De ejtsünk szót magáról a kamaraestről is, ami zeneileg most inkább csak keretet korrekten megtöltő aláfestést játszott az egyesület eredeti célkitűzésében. Egy korábbi előzetesben már bemutattuk a három előadót, akik úgyszólván a világ minden zeneileg fontos színpadán koncerteznek, olykor a jelenleg nemzetközileg legbefutottabbnak számító karmesterekkel, zenekarokkal, kamarapartnerekkel. Röviden, Răzvan Popovici (brácsa) az egyesület projektjének megálmodója, Bukarestben született 1974-ben, Salzburgban, Párizsban, Freiburgban tanult, 31 évesen tért haza megalapítani a SoNoRo-t. Kamarapartnerei: Freddy Kempf (sz. 1977) német-japán származású szabadúszó brit zongoraművész, Boris Andrianov (sz. 1976) orosz gordonkaművész, a Moszkvai Konzervatórium tanára. Talán megemlíthetünk annyit a művészet politika felett álló szerepéről, hogy ismét egy orosz zenész csatlakozott ukránok megsegítésének ügyéhez. Műsoruk első felében a Schumann-házaspár, Clara és Robert kamarazenéje szólt: Clara Schumann Három románca, op. 22 (1853), illetve Robert Schumann Fantasiestücke op. 73 (1849), klarinét-zongora darabja, esetünkben a szerző által is megengedett csellóval. Clara a 19. század híres, rendkívüli zongoraművésze volt, komponista tehetségét viszont szerelemből háttérbe szorította Robert előmenetelének árnyékába, javára. Clara nemzetközi ismertségét jól jellemzi egy anekdota, miszerint a zongoraművésznő egyik szentpétervári fergeteges sikerű fellépése után párját, Robertet (a német romantika leendő jeles képviselőjét) azzal sértették meg a helyiek, hogy megkérdezték tőle: „Szintén zenész?”. Clara eredetileg Joachim József hegedűművésszel közös koncertjeihez írta a most brácsával hallott három románcot, amiben természetesen szerelmes zenei üzenet is el van rejtve Robert számára (egy idézet a férj a-moll hegedűszonátájából). A tangó-életérzést táncmuzsikából 20. századi kortárszenévé emelt Ástor Piazzolla műve következett eztán, Le Grand Tango (1982), cselló-zongora darab, aminek eredeti dedikációja is egy orosz gordonkásnak szólt, Msztyiszlav Rosztropovicsnak. Egy hosszabb szünet után – ami alatt a potenciális adakozókat egy-egy pohár borral kínálták kedvesen a szervezők –, Johannes Brahms kései, op. 114-es klarinéttriója (1891) szólt végül, a klarinétot helyettesítő (szintén szerzőileg megengedett) brácsával. Nagyjából félig telt meg a nézőtér a koncertre, de a jó szervezéssel, főként a középső ülőhelyek kihasználásával ez szinte telt háznak is tűnhetett. Nem illene kritikát megfogalmazni, vándorló helyszínváltásokkal szívüket-lelküket jótékony célért felajánlott fellépőkről lévén szó, de ezekben a zenészekben, s magukban a darabokban is jóval több lehetőség volt, sokkal több szufla és zenei mondanivaló feszülhetett volna itt annál, mint amit most diszkréten, átlag közönséget merészkedéssel nem ijesztgetve, szalonszépségű csomagoláshoz finomítva hallhattunk.