Reagálás a Nagyszántóra került régi fényképek kapcsán

BN-összeállítás

Pénteki lapszámunkban írtunk arról, hogy értékes dokumentumfotókkal gazdagodott a közelmúltban a nagyszántói református gyülekezet. A fényképeket az egykori lelkész fia, Eszenyei Béla, volt egyházkerületi műszaki előadó adományozta a helyi egyháznak. A felvételek segítenek rekonstruálni, hogyan nézhetett ki 70–80 évvel ezelőtt a nagyszántói parókiaudvar, a templom és annak környéke. A felújított fényképek a lelkészi hivatalban tekinthetők meg, az Egyházi múltidéző című állandó kiállítás részeként.

Ezzel kapcsolatban kapott olvasói levelet a BN szerkesztősége dr. Csép Miklós János, a Nagyváradi Állami Egyetem Környezetvédelmi Karának nyugdíjba vonult „professor emeritus”-a és a Debreceni Egyetem címzetes egyetemi professzora részéről. Ezt közöljük az alábbiakban.

„A Bihari Napló összeállítását olvasva Nagyszántóról számomra nagyon értékes, régi emlékek kerültek újra napvilágra, melyek életemben meghatározó szerepet játszottak.

A háború alatti és az azt követő, embert próbáló évek során nagyon sok családi tragédia színtere volt az ország ezen része is. Szerencsére voltak akkor is hivatásukat és embertársaikat becsülettel szolgáló és védő személyiségek: emberek. Egyikük, akire e sorok segítségével utalni szeretnék, az akkori nagyszántói lelkész, id. Eszenyei Béla volt. Habár személyesen nem volt szerencsém megismerni, de megboldogult szüleim és nővérem elmesélései alapján nem túlzás, ha kijelentem, hogy életemet az ő bátor segítségének köszönhetem.

Édesapám akkortájt több településen töltötte be a jegyzői munkakört. Magyarcsékén vette feleségül a Ritter zsidó családból származó édesanyámat. Az üldöztetések idején sikerült megmenteni őt, az Eszenyei lelkész úr által kibocsájtott irattal, melyben édesanyám keresztény hitre való áttérését igazolta. Így ő megmenekült a deportálástól, de sajnos nagyanyám, két nagynéném és a hat éves unokahúgom esetében, a Szigligeti Ede utcai szomszédság »jóvoltából« ez már nem sikerült.

A lelkész úr emberséges, de egyáltalán nem veszélytelen közbenjárásának tulajdoníthatom tehát, hogy édesanyám megmenekült a deportálástól és így, 1945 novemberében, amikor édesapám Bihar községben szolgált, életet adott szerénységemnek.

Nagyszántón töltöttem később is számtalan nyaramat, szüleim jó ismerőseinél. Innen származnak az első gyermekkori emlékeim is, melyekre örömmel emlékezem. Nekem volt a világ legszebb, legcsodálatosabb, Székelyföldről származó, általam Lulunak becézett »dadusa« (férje után Creț Juliska). Fia, Gyuszi, mint kedves, gyermekkori játszótársam, családi ismerősöm igazolhatja (ha egyáltalán szükséges lenne) a leírtakat.

Mindezeket mély tisztelettel szeretném a Nagyszántón élő hívek számára közzétenni” – zárul dr. Csép Miklós János levele.