Molnár Levente: Itthon kell értéket teremteni

János Piroska

– Hogyan született meg a mesterkurzus ötlete?

– Ez a mesterkurzus egy régi nagy tervünk előfutára, első lépcsője egy átfogó tehetséggondozó programnak. Meglátásom szerint Magyarországon az énekoktatásnak vannak jó gyakorlatai, de nemzetközileg lehetne sikeresebb, a román oktatás viszont nemzetközileg is ott van az élvonalban. Ezt felismerve, ennek a két oktatási formának az ötvözetét szerettük volna Nagyváradra elhozni. Annak idején itt végeztem az állami egyetemen, ahol véleményem szerint jelenleg problémás az énekoktatás, mivel sajnos a különféle doktori címek diplomaszerzési láza az igazi mestereket elmarta a szakma mellől, mivel igazából azt tanít most, akinek volt ideje és le tudott doktorálni, nem pedig az, aki a színpadon volt és jól tudott tanítani. Akik most a mesterkurzusunkra érkeztek oktatóként, nem kimondottan tanárok, hanem énekművészek, akik tényleg jók a színpadon – érett művészek, hatalmas karrierrel mögöttük. Kicsit vissza szeretném hozni a mester és tanítvány közötti, mély kapcsolatot. Bocskor-Salló Lóránttal, aki most már a Coopera ügyvezető igazgatója, közösen régóta dolgozunk ezen, az elképzelés mögé pedig beállt dr. Vadász Dániel is, a Coopera alapítója. Így jött létre a Musicum Laude, a zeneművészeti tehetséggondozó program. Már több éve szervezünk mesterkurzusokat két egyesületünkkel, az első hét éve volt Csíkszeredában. Nekem muszáj hazaadnom oda, ahonnan jövök. Nagyon sokan úgy mennek el, hogy vissza sem jönnek – mindig haza kell adni, mert egy idő után nem lesz majd, ahova hazajöjjünk.

A Coopera profiljába illően énekesek számára indítottuk most a mesterkurzust Nagyváradon, a román–magyar határ közelében, magyar diákoknak, főleg magyar énekművészektől. A programot, és ezt ezúton is köszönjük, a Nemzeti Kulturális Alap támogatta. Több mint százan jelentkeztek, közülük választottuk ki azt a harminc személyt, akikkel az elmúlt tíz nap során foglalkoztunk. Komoly munka folyt velük, minden tanárra napi öt-hat diák jutott. Hatalmas előrelépés született abból a szempontból, hogy nagyon jól nyitottak egymás felé, kapcsolatokat építettek. Nem feltétlenül csak egy magas vagy mély hang jobb kiénekléséről van szó, vagy hogy egy hatalmas technikai dolgot letisztázunk, hanem arról is, hogy kapcsolatokat építsünk, a hogyan tovább kérdését tisztázzuk, a siker és sikertelenség kérdését boncolgassuk. Szerdán például Batta András zenetörténész előadását hallgathatták meg diákok a Bánk bánról, annak zeneiségéről, magyarságáról, Fried István az irodalom és zene kapcsolatáról beszélt, szerte a világban nem hallottam ilyen hatalmas előadást. A mesterkurzus alatt olyan összeköttetések is születtek, hogy bizonyos tanárok a továbbiakban magántanítványokként vállalnak egyeseket a fiatalok közül. A Partiumi Keresztény Egyetemen működő magánének szakon hagytunk szabad helyeket a pótérettségizőknek is, és számomra nagyon kedves az, hogy a mesterkurzus résztvevői között akadtak olyan magyarországi fiatalok is, akik velünk szeretnék folytatni tanulmányaikat. Ezek mind olyan dolgok, amelyek Nagyvárad magyar közösségét nagyban előre viszik. Kevés dologban tudunk sokszor egyet érteni, román és magyar, de az éneklésben, az operairodalom gyönyörűségében egyetértünk, és elismerjük egymás tehetségét. Elismerjük, milyen szép operairodalma van a magyarságnak, milyen fantasztikus énekeseink vannak és voltak, de a nagyon erős és egészséges román énekes technikát is el tudjuk kicsit lesni, van egyfajta összedolgozás. Az álmom kicsit valóra vált itt Nagyváradon. Ebben a városban voltam egyetemista, ide is szerettem volna valamit visszaadni. Összességében úgy érzem, hogy minden diák nevet a végén, itt tényleg mindenki kapott valamit.

– Miért éppen ezek az oktatók érkeztek Nagyváradra?

– Az oktatók kiválasztásában egy aranymetszést sikerült létrehozni a férfi és női hangfajok lefedésével, ugyanakkor ezekről a művészekről elmondható, hogy operajátszásuknak külön egyénisége van. Rajongótáborral rendelkező, aktív zenészekről van szó. A mesterkurzuson résztvevő oktatók az első felkérésre, habozás nélkül jöttek. Hiszen a szent célok közé tartozik, hogy hagyjunk magunk után olyan embereket, akik továbbviszik a magyarságtudatot, a magyar zene tudatát, a teljes operairodalom tudatát. Nagyon fontos, hogy méltó embereket hagyjunk magunk után, még akár jobbakat.

– Kik vettek részt a mesterkurzuson?

– Korosztály szempontjából 18–37 év közötti fiatalokkal dolgoztunk együtt, a résztvevők területileg pedig lefedik az egész Kárpát-medencét: jöttek Felvidékről, Kárpátaljáról, Délvidékről, Erdélyből és az anyaországból is. A harminc résztvevőből kiválasztottunk a tizenöt legígéretesebbet, akik szeptember 4-én, zenekar kíséretében gálakoncertet adtak a Szigligeti Színházban. Nagyon fontos kapcsolatok születtek a kurzus alatt, amelyek egy egész művészpályát végig fognak követni. Fontos, hogy legyen egy szakmai „édesapa” vagy „édesanya”, akikhez lényeges szakmai kérdésekben, nehéz helyzetekben lehet fordulni. Komoly lelki kötelékek alakultak ki, és borzasztóan büszke vagyok a Partiumi Keresztény Egyetemre, hogy abszolút nyitott volt egy ilyen elképzelésre, támogatta és helyt adott neki, a helyi zenetanszék is ilyen erős.

– A mesterkurzustól elvonatkoztatva az ön meglátása szerint milyen helyzetben van napjainkban az opera műfaja? Milyen a közönséggel, az utánpótlással való kapcsolat?

– Nem hiába van ilyen nagy érdeklődés a fiatalok részéről. Mindenki tudja, hogy ez a művészetek csúcsa: benne van a képzőművészeten, a divaton, a sminken, a színjátszáson, a zenén keresztül minden. Az opera a művészetek királya. Az opera helyzete a Kárpát-medencében aggasztó, sok a hozzá nem értő ember a szakmában. Ezeknek a fiataloknak is tanácsoltam, menjenek ki külföldre, hódítsák meg az ottani színpadokat is, tanuljanak sokat, legyen büszke rájuk az egész magyar nemzet, s majd jöjjenek haza, s nyújtsanak itthon értéket. És akkor van jövőnk.

– A közönség legutóbb a Bánk bánban láthatta. Mondana erről az előadásról pár szót?

– Nagyon szép lenne, ha egyszer Váradon is felcsendülne a Bánk bán. Vidnyánszky Attilával sikerült egy olyan előadást alkotni, amely szerintem a világon bármely produkcióval felveszi a versenyt, sőt le is nyomja. A rendezői zsenialitás, Kesselyák Gergely karmester fantasztikus egyénisége – egy hihetetlen csapatot sikerült összerakni. Valamiért a Jóisten várat, hogy Csíksomlyón is bemutassuk. Marosvásárhely már érdeklődött iránta. Nagyon szeretném Erdélybe hazahozni. Nagyon büszke vagyok, hogy Erdélynek sikerült egy olyan István, a királyt összehoznia, amit Szentgyörgyön láthatott a közönség, Zakariás Zalán és Orza Călin rendező-koreográfus által. Életem egyik legjobb produkciója a hazai emberekhez köt: nemcsak a Bánk bán zseniális produkció, hanem a kis, kétzongorás A kékszakállú herceg vára is. Egy olyan drámát sikerült létrehozni Zakariás Zalán rendezésében, hogy külföldi megkereséseink is vannak, például az Amerikai Egyesült Államokból. Én a minőségre, a jó partnerekre, a jó utánképzésre, a jó munkára esküszöm. A Bánk bán nagyon szeretne Erdélybe jönni, ide készült, Erdélybe, Partiumba, mindenütt szeretnénk előadni, ahol magyarok vannak, és várnak egy ilyenre. Ide szeretne jönni a Kékszakállú is. Mind a kettő olyan magyar, hogy bárhol megállja a helyét, mindkettő olyan erőt képvisel, ami a magyarság aranykorát idézi.