Művészi pályafutásának jubileumát ünnepli Meleg Attila

Ciucur Losonczi Antonius

Egy jubileumot azonban illik méltóképpen, normálisan megünnepelni, és remélhetőleg erre az idén lehetőség adatik, és ősztől már gyakrabban lehetnek előadások. Meleg Attila esetében pedig tényleg van is mire emlékezni: 103 bemutató szerepel a neve mellett a nyilvántartásban a Matyi Műhellyel és az M. M. Pódiummal, és további 35 az állami bábszínházzal; 30 olyan előadás, amit ő dramatizált; legalább 25 általa összeállított produkció; közel másfél száz rendezés, és amire különösen büszke, az az, hogy több mint 30 fiatalnak volt a mentora, indította el őket a művészi pályán. Ezek azonban csak számok, és a száraz statisztikai adatok takarásában egy olyan elhivatott művészembernek az eddigi pályafutása bontakozik ki, aki humán beállítottságú énjét az 1980-as évek derekán a műkedvelő színjátszás, a diákszínpad, a népművészeti iskola, a bábszínház és a színház felé fordította.

1985-ben került az állami bábszínházhoz – elmondása szerint három év volt az az időszak, amíg kitanulta a szakmát. Tulajdonképpen már az első évtől kezdve játszott a csapatban, de a művészi munka körülbelül csak a 40 százalékát tette ki az életének, a többi a szervezéssel kapcsolatos volt. (Utóbbit kitapasztalva, később a magánszektorban is kamatoztatni tudta.)

Amikor a menedzseri munkát felszabadult művészként már egyenjogúként tudta végezni, akkor megválasztották társulatvezetőnek. „Az 1989-es fordulatkor a nyakamba szakadt a társulat. Egy új csapatot kellett verbuválnom, mert sokan nyugdíjba, vagy máshova mentek” – emlékszik vissza. Nehéz egy-két év jött, mert lépésről-lépésre kellett tovább haladni, illetve újrakezdeni. Mindenki próbálkozott valamivel azokban az időkben, így a tenni akarás szándékával az akkori Ludas Matyi Társulat is létrehozott egyfajta kisebb stúdiót, mozgékony társulatot, a Matyi Műhely Bábszínházat, az első magyar magánbábszínházat Erdélyben, mely ki tudott menni kisebb településekre, szórványvidékekre, amire az állami bábszínház nem vállalkozott. A két munka összehangolása azonban csak két évig volt lehetséges, így 1993 áprilisában az állami szférát otthagyva, önálló magánszínházként kezdte működtetni a Matyi Műhely Bábszínházat. Nyugodt szívvel tette, mivel az állami bábszínházban a rendszerváltás után érkezett új, fiatal csapat már átesett a képzésen, és rendezett körülményeket hagyott maga után.

Az önálló Matyi Műhellyel aztán megint szinte elölről kellett kezdenie mindent: kiépíteni az infrastruktúrát, a szervezői hátteret. A kilencvenes évek végén tudtak igazából fellélegezni, mivel akkor már elkészült és be lett mutatva 8–10 előadás, volt tehát, amihez visszanyúljanak, amit újra elővegyenek. Egy bábszínház közössége ugyanis körülbelül öt év után cserélődik, és így ismét elő lehet venni az olyan „raktáron levő” klasszikus előadásokat, mint a Piroska és a farkas, vagy a Jancsi és Juliska. Az első években azonban ezeket „ki kellett termelni”, létre kellett hozni – magyarázta Meleg Attila.

„Nagy szerencsém volt nekem azzal, hogy amikor 1993-ban otthagytam az állami bábszínházat, felkértek a Tempo nyomdászklub vezetésére is. Kaptam ezáltal egy helyszínt, amihez kötötték a Matyi Műhely Bábszínházat, és kaptam egy olyan közeget, közösséget is, melyet művészemberek alkottak. Rengeteg jó képességű emberrel ismerkedtem meg akkoriban, rendkívül színes volt a palettája a Tempo Klubnak. Nagyon büszke vagyok arra a korszakra, úgy érzem, egy sikeres klub volt, közel ezer ember fordult meg ott havonta, számos produkciót készítettünk” – folytatta a múltidézést az előadóművész.

2004-ben azonban visszaszolgáltatták az épületet az egykori tulajdonosának. A Matyi Műhely átköltözött a várba, aztán amikor elkezdődött a felújítás, onnan is távozniuk kellett – volt olyan év, hogy kétszer is költözniük kellett, egyik raktárból ki, a másikba be. Később a Biharpüspöki Alapítványnak köszönhetően a Bocskai Művelődési Házban leltek otthonra. De előtte még színházzá nemesültek: 2009-ban az M. M. Pódium Kulturális Egyesület lett a Matyi Műhely jogutódja. Ötvöződik ezáltal a bábszínház, a képzőművészet, a színház – egy ideje immár egy remélhetőleg véglegesnek tekinthető székhelyen, Biharpüspökiben, az emlékpark közelében található egyik házban.

Első próbálkozása amúgy Meleg Attilának a marionett színpaddal A rút kiskacsa című mese volt, Hajnal Gábor szövegére, az állami bábszínházban. Remek bábukat készített Kádár Zoltán, drótos marionetteket, a magánszektorban pedig ismét elővette ezt az előadást. Nem könnyű, mert 16 bábu mozog egyszerre. „Ez a produkció azért áll közel a szívemhez, mert ezzel jutottunk el a Balatonhoz, egy fesztiválra, ahol Csukás István gratulált nekünk. A bábuk különben még megvannak, két évvel ezelőtt is felléptünk velük” – válaszolta arra a kérdésünkre, hogy melyik a kedvenc előadása. Megjegyezte: egy-egy bemutató előtt konzultál pedagógusokkal és másokkal is, így próbálja kipuhatolni azt, hogy milyen előadást készítsen, persze még így is előfordulhatnak „mellélövések”, mert nem mindenkinek azonos az ízlése. Általában azonban ritkák a csalódások, mert olyan produkciókat próbál összeállítani, melyekre igény van.

És hogy miben rejlik a siker titka? A gyermek, de ugyanúgy a felnőtt közönség is mindig kap egy klasszikus történetet, ami a kor szellemének megfelelően azért át van egy kicsit dolgozva. A Jancsi és Juliska például alapvetően egy elég csendes lefolyású mese, nincs benne semmi kergetőzés, verekedés, ezért olyan elemeket is beleszőtt, ami egy kis vitalitással tölti meg. Egy új stílusban, felfogásban jelenik meg tehát az a klasszikus történet, ami tulajdonképpen örök érvényű, állandó téma. Sajnos manapság is még sokan úgy gondolják, hogy a bábszínház csak a gyermekekhez szól, holott ez egyáltalán nincs így. „Megtanultam azt, hogy nem az a nagy dolog, ha meghívják az embert valahova, hanem az, ha visszahívják oda. Legkedvesebb példaképem, Kemény Henrik pedig arra tanított: addig élet az élet, amíg át tudsz menteni valamit a gyermekkorodból” – fogalmazott Meleg Attila. És hogy mit hoz a jövő? Az előadóművész szerint egészen más lesz a világ, mint a járvány előtt. A bábszínházat azonban soha nem lehet és kell összehasonlítani a rajzfilmmel, mert két különálló műfaj. Az élő előadásoknak ugyanis megvan a maguk varázsuk, az interaktivitásukkal, mert a gyerekek, de még a felnőttek is ösztönösen szeretnek szerepelni, részesévé lenni a színpadi meglepetésnek…