Ökoimpressziók Ravel-zenére

Pap István

Az egriek idén februárban mutatták be a Bolerot, így néhány hónapos eltéréssel a nagyváradi nagyérdemű is láthatta ezt a friss, három az egyben alkotást. Nyilván a Bolero cím önmagában csábító hívószó minden zeneszerető számára, de ennél pontosabb megnevezés lett volna „Ravel” címmel ellátni a produkciót, hiszen három koreográfus különböző Ravel-kompozíciókra hozott létre egy-egy rövid táncművet, és ezek közül csak az utolsónak a zenéje volt a világhírű zenemű. Ennél is furcsább volt a műfaji besorolás: ökobalett, amiből már előre következtetni lehetett arra az alkotói szándékra, hogy direkt üzeneteket tolmácsoljanak a nézők felé a környezetvédelemről.

Scarbo

A három, egyenként mintegy tizenöt perces produkciót Ravel zenéje és az egységes tematika fogta egybe, de azért jelentős eltérések is voltak a részek között. Az első, Scarbo című opusz koreográfusa Rovó Virág volt, aki egy Vissza a természethez! alapkoncepciójú táncművet állított színpadra a nagy francia zeneszerző kevéssé ismert kórusműveire és sanzonjaira. Ebben a rövid darabban egy fejlett társadalom tagjai fokozatosan alakulnak át a természethez közeli, azzal szimbiózisban élő közösséggé, vedlik le a civilizációt jelképező öltönyeiket a természet hívó szavára, amelyet a színpadra állított fából előlépett táncos testesített meg. Az előadás záróképében az immár átalakult emberek összegyűltek a fa körül, felvállalva a természetközeliséget, a természet iránti felelősséget.

Flóra és Fauna

A második Flóra és Fauna című részt Halász Gábor alkotta meg, ő a Daphnisz és Chloé 2. szvitjét vette alapul koreográfiájához. Az előző munkához hasonlóan itt is egy civilizált társadalom képe bontakozik ki előttünk, a természet a háttérvetítőn kirajzolódó különös, buborékszerű, vízre emlékeztető alakzatokban van jelen. Ravel gyönyörű zenéjének fokozódó szenvedélyessége a katasztrófába torkolló emberiségtörténet zenei aláfestésévé válik ebben a táncműben, amelyben egy titok, fenyegetettség lappang. Ennek a fenyegetettségnek a kifejezője a színpadra vitt furcsa táska, mely ide-oda kerül a színpadtéren.

A mű végén fény derül a titokra: az emberiség pusztulásának folyamatában az utolsó még életben maradt ember kinyitja a táskát, egy óra kerül elő belőle, mely akár egy pusztító erejű bomba, vagy akár az emberiség utolsó másodperceit méri, és amikor az utolsó pillanat is elmúlik, sötétbe borul a színpad: az emberiség ideje lejárt. Ezzel a hatásosnak szánt, de nem túl erős művészi hatásfokú képpel zárult az est második fejezete.

Bolero

A harmadik rész immár valóban a Bolerora komponált koreográfia volt, Topolánszky Tamás Harangozó-díjas, érdemes művész munkája. Ez az alkotás a férfi-nő kapcsolatot, a két nem szerepköreit vizsgálja ironikus és kritikus szemmel, valójában görbe tükröt tartva a megcserélődött nemi szerepek miatt zavartságban élő társadalom elé. Ebben a Boleroban ugyanis azt látjuk, hogy a két nem a negatívumokat veszi át, illetve cserélik ki egymással: a férfiak hiúak és pipiskednek, a nők lenézik, ütik a férfit, ebből az állapotból pedig menekülni kell, szól ennek a résznek az üzenete. Az előadás férfi és nő szenvedélyes szerelmének apoteózisával zárul, a torreádorok harci díszébe öltözött közösség fölé emelkedő, egymást szerető meztelen pár mutatja meg az ember megmaradásának zálogát. Noha mindhárom mű egy jól érzékelhető végkifejlet felé haladt, ha úgy tetszik egy csattanóra épült, mégis ez utóbbi mű volt mind koncepciójában, mind látványvilágában a legegységesebb, legjobban strukturált alkotás a három közül. De persze ezeknek az etűdöknél csak valamivel hosszabb produkcióknak a mindegyike érdekes megnyilvánulás volt, melyek elnyerték a nézők tetszését, akik az előadás utáni többszöri vastapssal adtak kifejezést ennek.

Borítókép: egy jelenet a Bolerora komponált koreográfiából