Fény és sötétség kettősségébe zárva

János Piroska

„(…) de ami valamennyiőjüket, akiket odakint ért, a legmélyebben megdöbbentette, az a csepegő eső volt, mert ez is megállt, egyszerűen megállt az eső az esőben, a cseppek maradtak, ahol éppen voltak, a levegőben, lejjebb vagy följebb, mindegy, ezernyi és tízezernyi és százezernyi csepp állt abban a pillanatban ég és föld között, és nem hullott tovább… és ha valami aztán maradt is bennük mindabból, ami történt, az semmi más nem volt, csak félelem, egy félelem, mely már csak emlékezett az iménti félelemre” – nyújt valamiféle kapaszkodót a Kovács Gerzson Péter rendezte, a TranzDanz társulat által bemutatott Noir című előadáshoz Krasznahorkai László Báró Wenckheim hazatér c. alkotásából idézett részlet. Ez a megfoghatatlan, időn kívüliség volt jellemző az előadásra is, amely bár jól behatárolt térbe és vissza-visszatérő koreográfiai elemek szabályrendszerébe volt zárva, mégsem haladt az értelmezés megkönnyítéseként egy kezdettől a végkifejletig. Díszletnélküliség, fény és sötétség váltakozása, három, feketébe öltözött táncos alkotta a Noir („fekete”) képvilágát. A reflektorok által megvilágított négyzet szolgált a három előadó létezési tereként, akik bár egymással mintha valamiféle láthatatlan szállal össze lettek volna kötve, mégsem együtt, csupán egymás mellett, egymásról szinte tudomást sem véve mozogtak, néha kilépve a közönség elé, mintha szólni szerettek volna hozzájuk, és ha bár időnként ki is törtek a sötétség által határolt négyzetből, szabadulni nem tudtak bezártságukból. Kovács Jeromos zenei aláfestésében az elektronikus zenét időnként lágyabb dallamok követték, ezek hullámvölgyekként és -hegyekként hatottak, amelyekben a már-már önakaraton kívüli, bábszerű, néha groteszk mozgást az eszmélés pillanatai váltották fel. A fenyegetettség érzete azonban ugyanúgy állandó maradt, mint a meghatározhatatlan „jó” (a megnyugvás, az öröm?) folyamatos keresése. Megállás, a mókuskerékből való szabadulás azonban nincs, hiába merülnek le olykor robotszerű tárgyakként az előadók, vagy hallgat el a zene. A menekülés sem bizonyos, hiszen a végkifejlet közönségre intenzíven ható cikázó fényei ugyanúgy homályba burkolják a megoldást, mint ahogy az előadás egészében ott lebegett valami megfoghatatlan idegenség.