Vízparti „muri” szitakötőkkel és egy meglepetésvendéggel

Pikó Stefánia

Lápi acsa, laposhasú acsa, kék pásztor, zöld rabló, tavi rabló, foltos légivadász, lándzsás légivadász, lomha rabló, vízipásztor. Nem, ezek nem csupán véletlenszerűen egymás mellé helyezett szavak, hanem néhány szitakötőfaj, amelyből egyébként körülbelül kilencvenféle megtalálható a Kárpát-medencében. Ezekből 3-4 fajtát sikerült lencsevégre kapni a minap a Sebes-Körös partján, de a sávos szitakötőn kívül a többit nem igazán sikerült pontosan beazonosítani. A sávos szitakötő egyenlőtlen, színes szárnyú szitakötő, és egész Európában honos, gyakran, sokfelé látni lehet őket. Arra viszont lehet, még nem gondoltunk, hogy ők is látnak és figyelnek minket. „Hatalmas” fekete szemeikkel egyenesen a kamera lencséjébe néztek, még csak nem is pislogtak. A környezetünkben megtalálható kilencven faj csekély ahhoz képest, hogy 4-5 ezer faj él ma is szerte a világon, kivéve a sarkvidékeken és a sivatagokban.

Ezek az elképesztően törékeny kis rovarok, parányi lábaikkal olyan finoman kapaszkodnak meg egy-egy fűszálban, hogy nagyítóval is alig látni, hogyan érintkeznek, mintha lebegnének. Gyilkosok egyébként, más bogarakat esznek. Ha csak a fajták megnevezéseit nézzük, mindenféle egyéb utánajárás nélkül, arra következtethetünk, hogy a „légivadászok” röptükben szerzik be a zsákmányt, ráadásul van köztük olyan, amelyik lándzsát is használ, illetve vannak a rablók, akik valószínűleg más bogaraktól, szitakötőktől, pókoktól lopkodják el a már levadászott finomságokat. Akárhogy is, sokkal izgalmasabb a kis világuk megfigyelése, mint azt elsőre gondolnánk. A vízből kiálló fűszál végén szélben himbálózó (feltehetőleg) sávos szitakötő mintha valamilyen belső ritmus által volna ösztönözve, újra és újra felröppen, tesz egy kört, majd visszaszáll a kiszemelt figyelőállásra. Pár perc megfigyelés után már nagyjából ki lehet számítani, mikor fog újra felröppenni, így könnyebb elkapni a landolás pillanatát. Közben a víz fölött jobbra-balra cikáznak párban a többiek, mit sem sejtve, és mit sem törődve a világ nagy, komoly dolgairól.

A tudományos leírásokból utóbb megtudtuk, nemcsak úgy, unalomból üldögélt az említett szitakötő a fűszál végében, hanem őrt állt a lakhelye körül. „A fajok egy része őrhelyet foglal, és ott strázsál a megfelelő élőhely mellett. Időnként körbejárja territóriumát: megpróbálja elűzni a betolakodó fajtárs hímeket, és rámozdul az idegen fajokra. Ha sikerül, párzik a betévedő, ivarérett, párzásra kész nőstényekkel. Az ilyen fajok ivarérett hímeinek mintázata többnyire roppant feltűnő. Amikor kevés a hím, megpróbálnak nagy territóriumot védeni, sőt, azt időről időre változtatják is, hogy növeljék a nőstényhez jutás esélyét. Ha nagyobb a konkurencia, megelégszenek kisebb területtel is, de azt megpróbálják mindenáron megvédeni. A Kárpát-medencei fajok közül ez a libellulidák többségének stratégiája, és hasonló a színesszárnyú szitakötőké is, de az ő territoriális magatartásukhoz udvarlási szertartás is tartozik” – hangzik egy leírás.

Hatalmas ősök

Ki hinné, milyen izgalmas kalandokban lehet része annak, aki eltölt ezekkel a színes rovarokkal egy fél órát a parton. Egyszer csak a semmiből, a csendes idill közepette, előbukkant egy vízisikló, gyorsan átsliszszolt a „játszótéren”, aztán hamar eltűnt a nádasban, és többé nem is bújt elő, nem hagyta magát lefotózni. Talán majd legközelebb. Egy profi természetfotós vagy egy odonatológus (zoológus, aki a szitakötőket kutatja) biztosan nem örült volna, ha látja, e cikk írója hogyan próbálta meg kicsalogatni a siklót a nádasból, nem sok sikerrel matatva a növények között.

Érdemes utánanézni máskülönben a szitakötők eredetének is, ugyanis ők a valaha élt legnagyobb rovarok egyikének leszármazottjai. „Őseik több mint 300 millió éve, a karbon korban a szárazföldet meghódító szárnyas rovarok egyik úttörő csoportjaként jelentek meg. Egyik közismert fosszilis fajuk a Meganeura monyi, ami 65 cm körüli szárnyfesztávolságával a valaha élt legnagyobb rovarok egyike volt. Fénykorukat a permben élték, amikor sok új fajuk tűnt fel: megjelentek az első igazi szitakötők és a maialrendek első, kezdetleges képviselői. Hanyatlásuk csaknem 200 millió éve tart, de még mindig benépesítik földünk szinte valamennyi számottevő édesvízi élőhelyét a sivatagok oázisaitól a trópusi őserdők faodvaiban összegyűlő kisvizekig” – olvasható az online enciklopédiában.

Az is érdekes, hogy nincs bábállapotuk, tehát az úgynevezett tökéletlen átalakulás által fejlődnek ki. A pete általában két hét alatt fejlődik ki, az előlárvája mindössze 1-2 mm. Míg lárva, gyakran vedlik, átalakulás előtt pedig kikapaszkodik egy ideálisnak tűnő helyre, nyugalomba vonul, míg át nem esik az utolsó vedlésen, és elnyeri azt az alakját, amely képünkön is látható. Nagyon fontos, hogy jó helyet találjon, mert az utolsó vedlés közben teljesen kiszolgáltatott, nem tud védekezni, így az időpont is számít, általában éjszaka vagy kora hajnalban zajlik a folyamat. A fajok egy része együtt bújik ki, szinkronizáltan, összebújva.

Ha a kedves olvasó legközelebb a Körös-parton jár, lesse meg ezeket az ősrégi rovarokat, amelyek évmilliók óta folytatják a harcot a túlélésért, és mindannak ellenére, hogy olyan kicsik és törékenyek, valahogy mégis minden csapást átvészelnek, együtt.

Fotók: A szerző felvételei