Elhunyt Péter I. Zoltán helytörténész, író, megyei tanácsos

Ciucur Losonczi Antonius

Ilyen nincs, ezt nem hiszem el – pörögnek az első gondolataim, amikor szombat este kapom a hírt, hogy Péter I. Zoltán nincs többé. Akaratlanul is egy három évvel ezelőtti emlék idéződik fel bennem, annak túlontúl személyes volta miatt is. Az Illyés könyvesboltban ültünk egy csodálatos májusi délutánon könyvbemutatóra várva, ő pedig és Veres Kovács Attila tiszteletes éppen engem pátyolgattak, vigasztaltak, ugyanis néhány nappal korábban veszítettem el az édesanyámat. A halál volt ezért a témánk, annak kegyetlensége, hogy érez-e az adott pillanatban az elhunyt valamit, és „jobb”-e neki az, ha hirtelen távozik. Hihetetlen érzés és fájdalmas arra gondolnom, hogy akkori két beszélgetőtársam közül már egyik sincs köztünk.

Akkor ismerkedtem meg veled személyesen, Zoli, amikor közel tizenhat esztendővel ezelőtt a Bihari Naplóhoz kerültem. Ismerve helytörténészi munkásságodat, talán egy kicsit megilletődve közelítettem feléd és magázva üdvözöltelek, de te rögtön feloldottad a kezdeti feszültséget, tétovaságot, már ha ezt annak lehet nevezni, és arra biztattál kedvesen, mosolyogva: tegezzelek nyugodtan, hiszen, ha úgy alakul, nemsokára kollégák leszünk. És valóban! Néhány évig tényleg azok lettünk: a kezdetekben, amikor először külső munkatársként jártam be a szerkesztőségbe leadni valamilyen cikket, te mindig arra buzdítottál, hogy amikor nem vagy bent, nyugodtan használjam a számítógépedet. Aztán ahogy teltek-múltak az évek, s belőlem is belsős lett, megtapasztaltam azt, hogy nemcsak egy segítőkész kolléga vagy, hanem annál sokkal több. Már-már legendaszámba menő ugratásaid sem arról szóltak, hogy valakit megbántsál, amit bizonyít az is, hogy igazából senki sem tudott haragudni rád, még akkor sem, amikor ugyanaznap már harmadjára vagy negyedjére játszottad el azt a trükköt, hogy a belső telefonhálózaton keresztül felhívtál valakit, mintha egy olvasó keresné őt.

Aztán egyszer csak meguntad az egészet, eleged lett. Azt mondtad: az újságírásból tizenvalahány év bőven elég. Belefárad az ember, meg különben is, hogy néz az ki, hogy valaki ősz fejjel rohangál az eseményekre a sok fiatal arc között. Hiányoztál, de szerencsére nem tűntél el végleg a közéletből, hiszen kötetek és helytörténeti anyagok sora jelezte azt, hogy milyen felbecsülhetetlen értékű a tudásod, hogy nálad talán senki sem ismeri jobban Adyt. Mindig lehetett rád számítani, bármikor rád lehetett csörögni, te szívesen és készségesen válaszoltál a kérdésekre, hogy mit kell tudni éppen valamelyik műemlék-épületről. „A nevem nem fontos, nem is kell beleírnod”- mondtad mindig szerényen a beszélgetéseink végén.

Aztán néhány évvel ezelőtt egy újabb fordulóponthoz érkezett az életed: megyei tanácsos lettél. Nehezen lehetett rábeszélni téged, de nem okoztál csalódást. Valamennyi testületi ülésen ott voltál, melyek kezdetén mindig tőled kértem el a napirendi pontokat. A humorod, a kedvességed, a „jófejséged” nem kopott el az idő múlásával, mindig örömöt okozott és szellemi felfrissülést eredményezett, hogy válthattunk ismét néhány szót.

Hiányozni fogsz nagyon Péter Zoli, és bár elkoptatott szavak ezek, esetedben hatványozottan igaz, hogy nagy űrt hagytál magad után.