Nagy Zoltán, a lovagkeresztes iskolaalapító

Tóth Ádám

– Mikor kezdte el munkásságát az Ady Endre Líceumban, pontosabban, annak elődjénél?

– Székelyudvarhelyen érettségiztem. Kolozsvárott végeztem el felsőfokú tanulmányaimat. A tanulmányi átlagom szerint harmadik voltam a magyar tagozaton. Az engem megelőzők kolozsváriak lévén ott kértek katedrát, én pedig az évfolyamon a legjobb helyet kaptam, Váradot. 1981-ben helyeztek ide, matematika szakos tanárként. Az iskola 1971–1982 között az Alexandru Moghioroș nevét viselte (Mogyorós Sándor kommunista pártember románosított nevéből), 1982–1989 között pedig 5-ös számú Ipari Líceumként ismerték.

– Milyen helyzetben volt az iskola abban az időben?

– Történetében két periódus volt, amikor vegyes tagozatos volt, az 1960-as évek környékén, majd 1985-től még egyszer. 1968 körül, amerikai hatásra vonták ki a román tagozatos osztályokat az iskolából, mivel az amerikaiak nem voltak megelégedve a romániai kisebbség jogi helyzetével. Akkor az egyik napról a másikra kivitték az iskolából a román tagozatot. 1985-ben egyszer csak azt mondta a tanfelügyelőség, hogy román tagozatos osztályok indulnak szeptembertől az iskolában. Mindenki félt, természetesen elfogadtuk a döntést. Senki nem mert szólni egy szót sem, zavartalanul elindult a román tagozat. 1989–1990-re a román tagozatos osztályok száma annyira felfejlődött, hogy körülbelül fele-fele arányban voltak a magyar tagozatokkal. Az iskolában nem volt hagyománya a román nyelvű oktatásnak, ezért csak azok a diákok jöttek ide, akik a nívósabb román tagozatra nem jutottak be, illetve azokat a magyar gyerekeket is e román tannyelvű osztályokban helyezték el, akik sehova sem jutottak be. Huszonöt diákból húsz magyar anyanyelvű volt, de az órákon románul kellett beszélni. Az a húsz magyar gyerek szinte semmit sem értett románul, így gyakorlatilag ezzel a lépéssel ezeket a gyerekeket teljesen elásták. Ez volt a helyzet 1989-ig. Mi, tanárok többségében magyarok voltunk, mivel megengedték, hogy a magyar anyanyelvű pedagógusok a román osztályokban tanítsanak.

– Hogyan jött létre az Ady Endre Líceum?

– A ’89-es decemberi eseményeket követően meg kellett alapítani a Nemzeti Megmentési Frontot (NMF) minden állami intézményben. Az iskola szervezeteinek gyűlésein sok minden vita tárgyát képezte, közöttük a román tagozattól való szétválás és a névadás is. Az egyik értekezleten egy Ciobotariu Adrian nevezetű román kolléga, de magyar érzelmű ember – mivel a felesége magyar volt – azt javasolta, hogy az iskola vegye fel Ady Endre nevét. 1989 után mindenki azt gondolta, hogy eljött az igazi szabadság ideje és mindenkiben dúlt a tenni akarás. Ekkor az iskola magyar vezetősége elhatározta, hogy visszaállítják a teljes magyar nyelvű oktatást. Ekkor három felé szakadtunk. Egyrészt megosztottak voltak a magyar tanárok, másrészt pedig ott voltak a román nemzetiségűek. A magyar csoporton belüli ellentét alapját az jelentette, hogy voltak idősebb, konzervatívabb tanárok, akiket megfélemlített az előző rendszer, aztán voltak a fiatalabbak, akik a kommunizmus teljes egészével még nem igazán találkoztak. Az idősebbek azt javasolták, hogy négy év alatt váljon ki a román tagozat. Mi, fiatalabbak azt mondtuk, hogy miért ne csináljuk meg már most? Nem akartunk várni négy évet.

– Végezetül melyik csoport kerekedett felül?

– A rendszerváltást követően az első, titkos kolozsvári magyar találkozón ketten vettünk részt Bihar megyéből. A gyülekezőn Pálfalvi Attila szólalt fel elsőként és bejelentette, hogy ő attól a naptól kezdve tanügyminiszter-helyettes és hogyha bárkinek szüksége van segítségre: „hívjatok és segítünk”. Pálfalvi híres professzor volt, ismertem már Kolozsvárról. A telefonszámot, amit a gyülekezőn osztott szét, eltettem. Volt egy jóbarátom a városban, aki fizikatanárként tevékenykedett, nála is aludtam akkor este. Délután hosszasan beszélgettünk a kolozsvári lakásán. Egyszer szóba került az iskolák jelenlegi helyzete. Akkor elmondta, hogy a kolozsvári iskolák tervezik az önálló magyar intézményként való megalakulásukat. Nála volt a függetlenséghez szükséges kérvény, amiből én is elkértem egy példányt, azt pedig elhoztam Váradra. Kis idő múltán érkezett egy határozat, miszerint az iskola élére teljesen új vezetőséget kell állítani. Az intézményen belüli etnikai többség igazgatót választhatott, a kisebbség pedig aligazgatót. Akkor kóstolgattuk, hogy milyen is a demokrácia és a magyarok között megegyezés született arról, hogy ki legyen az igazgató. A román tagozatról pedig kinéztünk egy olyan román tanárt igazgatóhelyettesnek, aki soha, senkinek nem ártott. Tudtuk, hogy mi, magyar tanárok többségben vagyunk, így a döntés a mi kezünkben van. A román és magyar szakos tanárok között nem tudott megegyezés születni, ekkor elővettem a Kolozsvárról hozott papírt és azt mondtam, hogy ez a megoldás. A kolozsváriak a függetlenséget kérik. Mi miért ne kérhetnénk, miért várjunk négy évet, miért nem kérhetjük most?

– Mi történt e merész kijelentés után?

– A románok is beleegyeztek a szétválásba. Ekkor mindenki ugyanazt akarta. Javasoltam, hogy készítsük el a kérvényt és vigyük el Bukarestbe. Miután elkészült a dokumentum, elolvasta mindkét csoport, a románok és a magyarok is. Hat embert választottunk, a két tagozatból, hogy ők majd elviszik a kérvényt Bukarestbe. A magyar szakot Ciubotariu Adrian, Kapalai József és jómagam képviseltük. Mivel a fiatalok közül én voltam, az, aki a szétválást kezdeményezte, tulajdonképpen én voltam az, aki elvitte a papírokat a fővárosba. Bukarestbe érkezve derült ki, hogy kérvényünket nem írja alá a miniszter, mivel az Országos Megmentési Front nem hagyta jóvá a dokumentumot. Ezért felkerestük a Front épületét. Január 18-ikán még tankok és fegyveresek vették körül a bejáratot. Az első kapun be sem engedtek, hátraküldtek minket. A bejáratnál legalább száz ember állt sorba. Be akartak jutni valahogy, de nagyon nehezen haladtak. Ciobotariu ekkor besétált az autóbejárón, mintha minden nap arra járt volna. Ma sem tudjuk, hogy kivel és mit beszélt odabent. Kevés idő elteltével kijött, és behívott. Öt perc múlva már ott álltunk a Front elnökének irodájában. Bemutatkoztunk az NMF tanügyi bizottsági elnökének, majd a bukaresti fiatalember értetlenkedve kérdezte meg, hogy mi ez? „Magyar iskola, Romániában? Ilyen nincsen.” Elmondtuk neki, hogy több mint 300 éve magyar tannyelvű az iskola és csak időszakosan van ott a román tagozat. Ekkor megismételte, hogy ő még életében nem hallott olyat, hogy Romániában magyar iskola létezzen. Vajon jót tesz, ha aláírja? – kérdezte tőlünk az alig harminc éves bizottsági elnök. Ekkor a román kollégáink is bólogattak, hogy természetesen jót tesz. Fél percet gondolkodott és aláírta. Az egészről fogalma sem volt.

– Ekkor ismételten vissza kellett vinni a dokumentumot a minisztériumba?

– Igen, másnap elmentünk a miniszterhez, Mihai Șorához. Személyesen ő olvasta át és javítgatott a kérvényen. Több pontosító megjegyzést is tett, aztán aláírta. Gyakorlatilag három nap alatt kaptuk meg az engedélyt. Ekkor újabb feladatba ütköztünk, ugyanis az épületet meg kellett szerezni. A román tagozat a Megyeközi Pártiskola volt épületébe akart átmenni. A jóváhagyások megvoltak, de ezzel az volt a probléma, hogy a hadsereg is kinézte magának azt az épületet. Mi hangoztattuk mindenhol, hogy szeretnénk azt az épületet megszerezni a román tagozatoknak, ekkor elhívták az erdélyi hadsereg tábornokát, aki berendelt minket. Az újságban arról cikkeztek, hogy mekkora árulók vagyunk. Mivel a román újságot a magyarok nem olvasták, csak a románok, ezért nem törődött vele senki. Ez lett belőle. Ezt követően a román tagozat megkapta az épületet, de kérdéses volt, hogy a diákok közül ki megy el és ki marad. Páran azt javasoltuk, hogy jelentessünk meg egy kérvénymintát az újságban, amivel a szülők kérvényezhették volna a gyerekek magyar nyelvű iskolába járatását. Egy megyei szintű, pedagógus-megbeszélésen az idősebbek elzárkóztak ettől. Tulajdonképpen 45 emberből 43 ellene szavazott, a támogatók egyike én voltam.

– Akkor hogyan sikerült mégis eldönteni, hogy ki menjen és ki maradjon?

– Megbíztam a frissen megalakuló diákszervezetet, a MIDESZ-t, hogy keressen fel minden, a román tagozatra járó magyar nevű diákot, és kérdezzék meg, hogy akarnak-e magyar tagozatra járni. Ha a válasz igen volt, akkor kaptak egy nyomtatványt, amit ki kellett tölteniük a szülőknek és máris be tudtuk őket írni magyar tagozatra. Ezt követően az iskolában tizenkét új magyar osztályt indítottunk el a román tagozatról átiratkozott gyerekekből, a tizenkettedikes osztályok kivételével.

– Ekkor már hivatalosan is Ady Endre Líceumként kezdték el a működést?

– Hivatalosan 1990 januárjától beszélhetünk Ady Endre Líceumról. Ezzel egyidejűleg elkezdődött az iskola felvirágzása is. Sok olyan kulturális rendezvényt szerveztünk, amelyek nem jöhettek volna létre, ha vegyes iskolaként folytatjuk a működést. Olyan lehetőségeket tudtunk biztosítani a tanároknak és diákoknak is, amiket ezt megelőzően nem. Százával zajlottak a kulturális rendezvények, iskolai napok, testvériskolai kapcsolatokat építettünk ki. Jó hangulatban telt az oktatás és virágzott az iskolai élet. Ez hatalmas ugrás volt ahhoz képest, ami a megfélemlített Ipari Líceumra volt jellemző.

– Milyen eredményeket ért el ez idő alatt?

– Mindig újító ember voltam. A legtöbbet és a legjobbat a gyerekeken keresztül igyekeztem adni az iskolának. Bihar megyében én vezettem be elsőnek a személyi számítógépek használatát. Kettőt vásároltam 1985-ben. A megyében az enyém volt a második e-mail cím. Az iskolában egy helyről lehetett kapcsolódni az internetre, az én irodámból, amit egy telefonvonalon keresztül működtettem. Délutánonként informatikaórákat tartottam, ingyenesen. Ennek meg is lett az eredménye. Nagyon sok nemzetközi versenyen voltak jó eredményei diákjaimnak, legutóbb bekapcsolódtunk egy nemzetközileg szervezett versenybe, ahol mi a Magyarországon megszervezett megmérettetésre mentünk el és kétszer megnyertük a magyar országos bajnokságot. Ennek eredményeképp a mi csapatunk képviselhette Magyarországot a Világ Robot Olimpiáján (WRO). Elsőként Indiában, Új Delhiben, második alkalommal Costa Ricában. Ezek voltak a legnagyobb eredményeink.

– Ezek valóban szép eredmények, bizonyára rengeteg munkába került idáig eljutni.

– Rengeteg munka és önfeláldozás kell hozzá, az tény. De egy tanár szerepe nagyjából az, hogy irányítsa a diákokat, mivel helyettük nem tudja megoldani a feladataikat. Tulajdonképpen a körülmények felhasználásával, saját maguk fejlesztése hozhat eredményeket. Minden területen így van. A tanárnak irányító szerepe van. Sehol máshol nem tanítottam, csak ebben az iskolában. Innen is fogok nyugdíjba menni. Persze ez az élet, ami így zajlott, annyi belső tevékenységgel járt, azt nem lehet elmondani. Két civil szervezet megalapításában is részt vettem. Az Alma Mater Alapítvány, amelyben többek között egy turisztikai házat is építettünk, negyven-ötven személy befogadására is képes. A második szövetség, amit én indítványoztam, és a jogi bejegyzését én jártam ki, az a Révai Miklós Szakkollégium. A diákok és tanárok tudományos munkásságát segíti. Magyarul, ha versenyre akarnak elmenni a diákok, akkor ez a szövetség anyagilag is támogatja őket. Emellett tudományos konferenciákat, versenyeket szerveztünk a tanároknak, diákoknak.

– Jelenleg is ennyire sokrétű és virágzó az iskolai élet?

– Nem olyan jó kedvvel megyek már be. Sajnos azt kell mondanom, hogy ellaposodott az egész iskolai lét. Olyan szempontból, hogy a fiatal tanároknak nem elég az a pénz, amit kapnak. Emiatt másodállásokat vállalnak, ha nem ezt teszik, nem tudnak megélni. Ez azzal jár, hogy nincs már erejük a tanári szakma járulékos dolgaival foglalkozni, amire délután lenne idő, vagy a szabadidőt kellene feláldozni. Így ezeket a tevékenységeket egyszerűen leépítette a rendszer. Igen gyakran az van, hogy a tanár megtartja az óráját és néhány perc múlva már az iskola falain kívül van. Emiatt a színvonal mutatója lefele irányul. Pedig vannak lelkes fiatal tanárok, akik tovább visznek bizonyos hagyományokat, például a testvériskolai kapcsolatokat, a külföldi kapcsolatokat. Ezek mind-mind nagyon nagy felelősséggel járnak. Mert, hogy ha az a tanár elvisz egy csapatot, tegyük fel Hollandiába és eltöltenek ott egy hetet, akkor a holland testvériskola diákjait is fogadni kell, és az irtó nagy szervezést és felelősséget igényel. Ez még megmaradt, de sok minden eltűnt. Csak a minimumra leszorított munka marad általában.

– Ha meg kellene fogalmaznia egy mondatban azt, hogy hivatalosan milyen szerepet tölt be az iskola életében, akkor mi lenne a válasza?

– Hivatalosan matematika tanár vagyok. De informatikát is tanítottam. Most oda jutottam, hogy ezt a tárgyat már nem taníthatom, mert a kihelyezési papíromon azt írja, hogy matematika. Egyszer csak kitalálták, hogy nem tartozik a matematikához, húsz évig viszont ez nem okozott gondot. Sőt, én voltam az informatika tanárok ellenőre. Nem taníthatok, csak délután, önszorgalomból. Hiába az eredmények, csak a papír számít.

– És nem hivatalosan?

– Nagyon sok új dolog megvalósítója voltam. Lényegében a város iskoláihoz képest mindig egy lépéssel előrébb jártunk. Amikor iskolaújságot kellett indítani, nálunk jelent meg az első, amikor diáktanácsot kellett létrehozni az Ady Líceumban volt az első, számítástechnika terén mi voltunk az elsők. Természetesen azt nem egyedül én csináltam, hanem ott voltam abban a csapatban, amelynek tevékenysége e felé vezetett. Jött egy ötlet és azt hárman-négyen végigcsináltuk, aztán jött a következő ötlet és azt is. Évekig tanári konferenciákat szerveztünk a Révai Miklós Szövetségünkön keresztül. Minden évben szerveztünk konferenciát, amit élőben közvetítettünk az interneten. Bekapcsolódtak többek között Székelyudvarhelyről és Szlovákiából is, akkor, amikor az internetkapcsolat még újszerű dolognak számított. Ezt mi csináltuk itt először. Tudja, én nagyon sok kitüntetést kaptam, de nem az iskolától. Megmutatok egyet és akkor elmondom, mi is van az iskolában. Ez a kitüntetés, a negyven éves munkám elismerése, a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje, Áder János aláírásával. Nem sok embernek van Nagyváradon. Ez egy nagyon nagy elégtétel, ami elfeledteti velem azt, hogy jelenleg mi van a tanügyben. Én is oda jutottam, hogy visszaszorult minden olyan tevékenységem, ami 39 évig a kiemelt tanárok között helyezett el. Nagyon sok olyan dolog történt az utóbbi években, ami miatt én is, hogyha befejeződik az utolsó órám, felállok és hazamegyek. Kevés dolog van, amit a mai napig lelkesen csinálok.

– Mi lenne az?

– A tanítás, a tanulókkal való szeretetteljes munka. Diákjaimat most is szeretettel tanítom, nevelem. Ott van még a Révai Miklós Szakkollégium működtetése. Mert ez is olyan, mint a legtöbb dolog a világon, ahhoz, hogy működjön, ember kell, ezt pedig egyedül nem lehet csinálni. Mivel mostanában már nem állt mellém senki, ezért éppen, hogy a felszínen úszik és még nem merült el teljesen. Tíz évvel ezelőtt kezdtem el egy interaktív matematikai példatár elkészítését, amely a teljes középiskolás anyagot lefedi. Mielőtt nyugdíjba mennék, megpróbálom ezt befejezni. De egyedül maradtam, mert a kollégáknak nincs idejük foglalkozni vele, mert nagyon nagy munka és nem jár érte fizetség. Ha elkészül, mindenkinek jó lesz, nemcsak az iskolában, hanem minden önállóan tanulni akaró középiskolásnak.

– Mindezek ellenére mégis folytatja a munkát, honnan meríti ehhez az erőt?

– A magyar közösség szolgálatából. Tulajdonképpen én egy ügyet örököltem a szüleimtől. Ők pedagógusok voltak Székelyföldön, Zetelakán. Abban az időben kezdtek el ott dolgozni, amikor nagyon nagy volt a szegénység és az elmaradottság. Anyám volt az, aki felvállalta, hogy a falusi asszonyokat délutánonként megtanítja varrni, szőni. Ő vezette be Zetelakán a szövést, a ’60-as években. Jelenleg is az ő módszerei szerint szőnek az asszonyok. Nagyon sokat dolgozott teljesen ingyen azért, hogy adjon valamit a magyar közösségnek. Apám egészen addig elment, hogy a férfiaknak a rózsafa oltását és metszését tanítgatta. Népnevelő szerepük volt. Ezért a szolgálatért még életükben díszpolgárokká választotta őket a falu. Ezt az ügyet örököltem, a magyar közösségünk szolgálatát. A gyermekeknek emiatt minden vakációban matematika tábort szervezek ingyen, sőt a Révai Szövetségen keresztül az ételt is kifizetem. Elmegyünk Aranyosra, az iskola alapítványának menedékházába és öt napon át reggeltől délutánig tanítom őket. Az utolsó osztályaim pedig odáig jutottak, hogy a matematika érettségi vizsga mindenkinek elsőre sikerült. Azért, mert ingyen, bérmentve segítettem ezeknek a gyerekeknek, hogy felemelkedjenek, hogy legyenek valakik. Annyi pénzünk nem volt, hogy a vendéglőből kész ételt rendeljünk. Kinéztem, hogy mit fogunk enni, megvásároltam a hozzávalókat és ott fent, a hegyen együtt megfőztük. Főzni is tanultak.

– Milyennek látja az iskola jelenlegi helyzetét, meg tudja tartani azt színvonalat, amit harminc éven át felépített?

– Az iskola, mint az egész tanügyi rendszer, hanyatlik. Ez a hanyatlás pedig a mostani hozzáállásnak köszönhető. Nem én mondom, kérdezze meg a városban élőket, mi a véleményük az egészről? Meg fogják mondani. Az iskola falai között az én hangulatom rossz. Hogy mi lesz, azt nem tudom. Az emberek elkívánkoznak, bevallom én is várom már, hogy nyugdíjba menjek.

– Nem gondolkodott még a teljes visszavonuláson?

– Igazából én most már visszavonultam. Az osztályaimmal viszont ugyanannyit foglalkozom, mint ezt megelőzően. Azokkal a gyerekekkel, azokkal a közösségekkel, amelyek irányába érzem, hogy ezt megérdemlik, pontosan úgy teszek továbbra is, önfeláldozóan. Értük minden szükséges lépést megteszek, mert ahogy mondtam, ezt az ügyet örököltem. Elkezdtem és végigcsinálom, ameddig a közösségért dolgozni tudok, nem hagyom abba. Azt a hozzám közelálló közösséget pontosan ugyanúgy szeretem és ugyanannyit dolgozok értük, mint 39 évvel ezelőtt.