Horgászsarok: környezetrombolók, halrablók

A halak már csak ilyen „neveletlenek”, mondhatnánk, de talán ez a szerencséjük, mert máskülönben már hírmondó sem lenne belőlük, legalább is a környékünkön biztosan nem. Lehet, hogy a pikkelyesek így próbálják fenntartani a fajt, így harcolnak a teljes kipusztulás ellen. Ebből a szemszögből tekintve, nem is olyan buták a halak, elvégre még idejében rájöttek arra, hogy a horgászokkal folytatott „harcban” csak úgy diadalmaskodhatnak, ha legalább olyan jó fegyverük van, mint az ellenfélnek. Ezért gyorsan elsajátították a – kukahorgásztól ellesett vagy a környezetvédőtől néhány ezüstpikkelyért megvásárolt – „pofátlanságot”, mint első osztályú életkeserítő eszközt, s az évek folyamán sikerült szinte tökéletesre fejleszteniük azt.

Színpompás vízek

A Sebes-Körös továbbra sem méltó nevéhez, alig-alig csordogál, igaz, egyre színesebb, hiszen a zöld szinte minden árnyalatában tud „pompázni”, leginkább akkor, ha süt a nap… Mindez azonban a pecás számára nem számít problémának, ők tovább fejlesztik fegyvereiket, hogy minél előbb végső csapást mérhessenek örök ellenségeikre, a természetre, a vízre és a halakra. Receptjük, hogy továbbra is beleszórnak mindenféle mocskot a vízbe, keresik azt a „tuti” csalit, amelynek egyetlen hal sem tud ellenálni, hogy aztán azok a kocapecás zsákjában végezzenek. A cél érdekében „őkelméék” akár tíz botot is bevetnek, és a csalit úgy kibélelik horgokkal, hogy a sündisznó „±efunak” szólítja…

Úgyhogy pecástársak azt ajánljuk, ne panaszkodjanak: húzzanak bele, rongáljanak, űzzék azokat a fránya halakat, hátha ez az év meghozza a végső „győzelmet”.

Ács Tibor