„Attól, hogy valaminek vége, az még nem múlt el”

A Nyitott Akadémia sorozat keretében Pál Feri atya tavalyi előadása után múlt pénteken újabb előadó érkezett Nagyváradra: a magyarországi sikerlistákat vezető Örökölt sors szerzője, Orvos-Tóth Noémi nyújtott betekintést a transzgenerációs pszichológia szemléletmódjába.

A családtörténetek, tragédiák, egyéni és kollektív traumák nemcsak végigkísérik életünket, de nyomot is hagynak azon. Elakadásaink, szorongásaink esetén így érdemes nemcsak önmagunkat, hanem nagyszüleink, dédszüleink életét is megvizsgálni, még akkor is, ha ezzel fájdalmas sebeket is feltéphetünk. „Az önismeret, a saját életemben, a családom történetében való turkálás ugyanis nem sétagalopp” – fogalmazott Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológus a péntek esti, a Szakszervezetek Művelődési Házában tartott előadáson. A transzgenerációs szemléletmód nem új keletű, hiszen már a Bibliában, Mózes könyvében is olvashatjuk: „mert én, az Úr, a te Istened, féltőn-szerető Isten vagyok, aki megbüntetem az atyák vétkét a fiakban, harmad és negyedíziglen”. Nincs tehát következmények nélküli élet – hallhattuk. A másfél órás előadás során az előadó egy „mini önismereti tréningre” hívta a hallgatóságot, ahol az egyéni történetek által alátámasztott elméleti ismeretanyag mellett a feltett kérdésekre mindannyian önmagunkban is választ adhattunk.

„Helyettesítő gyerekek”

Életünkben már az is nyomot hagy, miként várták szüleink érkezésünket – mutatott rá az előadó. Már a magzatot is rengeteg hatás éri, így a feszültség is átadódik, a szorongó kismamák babáinak idegrendszere másképp fejlődik. A nem kívántság vörös fonálként egy életen át végigkísérheti az egyént, az elutasítottság, a szeretethiány követheti őt felnőtt kapcsolataiba is. A szeretethiány pedig transzgenerációsan átadható, ugyanis nehéz megszabadulni a mintáktól – jegyezte meg az előadó. Az sem mindegy, hogy a várt, „megfelelő” nemű gyerek születik-e meg a családba, engedik-e kibontakozni saját nemében a gyereket, vagy esetleg fiút faragnak a lányból. A születést övező harmadik aspektus az, hogy a családi rendszerben a helyünkön legyünk. Vannak „helyettesítő gyerekek”, akik az elvesztett testvért pótolják, ilyen volt például Salvador Dali, aki ugyanazt a nevet kapta, mint születése előtt kilenc hónappal elhunyt testvére. Ilyen esetben a gyereket az elhunyt helyébe léptetik, egy elvárásrendszernek kell megfeleljen, pont olyan kellene legyen, mint a másik lehetett volna, így nem lehet önmaga – magyarázta az előadó. Egy másik forgatókönyv szerint a helyettesítő gyereket elüldözi magától a szülő, hiszen az a veszteségre emlékezteti, de harmadik eshetőségként a túlféltés is jelentkezhet, amikor az elhunyt gyerek elvesztéséből fakadó elvesztett biztonságérzet nemcsak a szülőt, de a felnövő gyereket is szorongóvá teheti. „Ha egyszer elveszett a biztonság, akkor hosszú generációk kellenek ahhoz, hogy újra meg tudjuk élni a biztonság élményét” – jegyezte meg a pszichológus.

A trauma – ami szintén a biztonságérzetet fenyegeti – a „lélek földrengéseként” írható le, ami után már semmi nem lesz ugyanolyan. „Mi mindannyian traumatizált ősök leszármazottai vagyunk” – hangzott el. A 20. század ugyanis bővelkedett kollektív traumákban, ezek lenyomatai a mai napig velünk élnek: epigenetikai kutatások kimutatták, hogy a félelem, a szorongás sejt szintjén adódik át. A titkokat, tabukat őrző családokban a családtagok között távolságtartás jelentkezik, elvész a biztonság érzete. A kollektív traumák mellett/kívül egyéni traumák is érhetik az egyént, a nehéz gyerekkor egy életen át végigkísérheti. Az éretlen idegrendszerrel született gyerek megfelelő, szeretetteljes gondoskodás után egy idő elteltével maga is képes lesz kezelni a stresszhelyzetet, önmagát megnyugtatni. Az érzelmi önszabályozás megtanítása a gyerekeknek rendkívül fontos – emelte ki az előadó.

„A transzgenerációs szemléletmód egyik kulcsmondata az, hogy attól, amiért valaminek vége van, az még nem múlt el, hiszen ott hordozzuk lenyomatát az életünkben, felelősségünk van abban, hogy ne adjuk tovább a negatív mintákat” – jegyezte meg a pszichológus. Az önismeret azonban egy nagyon hosszú folyamat, nincsenek tippek, trükkök a gyors megoldásra. Egyik napról a másikra nincs változás, az önszabályozási képesség kialakulása kitartó gyakorlás eredménye. Segítségre lehet a meditáció, relaxáció, autogén tréning, az elmének az elcsendesítése. „Ma azt hisszük, hogy a megoldás kinn van, a hibás is kinn van, a megoldás azonban odabenn van. A tudatosság és öngondoskodás nélkül nem ússzuk meg a 21. századot” – emelte ki az előadó. Jó, ha van mellettünk valaki ezen az önismereti úton, hiszen egyedül nem látunk rá a saját életünkre, a saját működésünkre. Egy terapeuta, egy szakember lát olyat, amire nekünk nincs rálátásunk, segít a feldolgozásban. „Mindannyian kapcsolatokban sérülünk, és a kapcsolatok azok, amik gyógyítani tudnak minket” – zárta előadását Orvos-Tóth Noémi.

János Piroska