Várad legismertebb két zenei kódexéről (2.): pár gondolat a Váradi „Zalka” Antifonáléról

Várad második legismertebb zenei díszantifonáléja egy többkötetes sorozat egyik töredékesen megmaradt példánya. A Váradi „Zalka” Antifonálé (Antiphonarium cuiusdam ecclesiae Hungaricae Varadiense) Filipecz János püspök megrendelésére készült 1477 és 1490 között, és a váradi püspökség számára íródott. Írott részei Váradon (ebből származik a latin elnevezés), díszítései pedig valószínűleg Prágában készültek. A pergamenre írt díszantifonálé egyben Magyarország legnagyobb ismert kódexe is. Azért Zalka János (1820–1901) püspök nevét viseli, mert 1872-ben a győri székesegyházának raktárában kallódó csonka középkori váradi kódexet az ő püspöksége alatt restaurálták. Sajnos napjainkban egyetlen töredéke, de még fragmentuma sem található meg Nagyváradon. A két mennyiségileg is leggazdagabb töredéklelőhely napjainkban Győrben (itt található a törzskézirat), és a szlovákiai Modorban van. Annyira a szó szoros értelemben töredékekről beszélünk, hogy más lelőhelyeken csupán egy-egy kottafej, melizmatöredék, illetve az adott töredékeken a szövegből csupán néhány betű látszik.

Rekonstrukció

A legfrissebb kutatási adatok szerint a törzskéziratot további összesen 38 töredék egészíti ki, amelyekre magyarországi és külföldi (szlovákiai, osztrák) könyvtárakban bukkantak rá. A valaha minden bizonnyal kétkötetes, több száz fóliót számláló kézirat a XIX. század végére alaposan megfogyatkozott. Az újrakötés idején az első kötetből 179, a másodikból 139, együttesen pedig 318 fólió maradt meg. A kutatók azt mondják, hogy a Győrben őrzött töredékek teszik lehetővé szerencsére az antifonálé elveszettnek hitt szakaszainak (zsolozsmák, imák, temporálék, officíumok) részleges vagy teljes rekonstrukcióját. Néhány esetben a liturgikus-zenei használat olyan elemeiről is hírt tudnak adni, amelyek előfordulását egyéb adat híján eddig nem is feltételezhettük. Tartalmát tekintve az esztergomi egyházi fővonal rendjétől viszont elkülönül. A Zalka-antifonálé egy méreteiben is igencsak látványos énekeskönyv: súlya közel 70 kg, és lapjai 82×52,5 méretűek. A nagy méret okát az előző cikkben már megtudhattuk. Úgy szokták mondani a tréfálkozó kutatók, hogy egy egész csorda van benne, hiszen a 354 oldal ugyanannyi állat bőréből készült el. Ez az antifonálé részben az önállóság, a regionális meghatározottság, és a váradi archaikus egyházzenei készlet elemeinek továbbélését is tanúsítja. A cseh notáció díszes, stilizált, kalligrafkus változata mögött azonban túlnyomórészt hazai, a középkori magyarországi zsolozsmahagyományba illeszkedő liturgikus és zenei tartalom bújik meg, szóval nagy része biztosan illeszkedik a teljes hazai gyakorlathoz. Hangjegyírása, illuminációja azonban cseh-morva befolyásról árulkodik. A magyar szakirodalomban Esztergom és Kalocsa-Zágráb után a „harmadiknak” nevezett Erdély-Várad zsolozsmahagyományának arculatát, középkori művelődéstörténeti hátterét helyezik élesebb megvilágításba, viszont kitapintható ennek hátterében a személyes és intézményi kapcsolatrendszer is. Ameddig a modori töredékek csak az antifonálé temporaléjának részeit őrizték meg, a győri törzskéziratból a sanctorale néhány zsolozsmájáról is további érdekességet ismerhetünk meg. Eddig több kutató is az itthoni és nemzetközi párhuzamokat kereste benne, de az új kutatások további következtetéseket is maguk után vonhatnak. Az antifonáléba levéltári iratokat is belekötöttek a XVI–XVIII. század folyamán. A liturgikus kódexek lapjait gyakran használták fel a könyvek borításához a könyvkötők. Ennek egyik oka, hogy a nyomtatott liturgikus könyvek feleslegessé tették a kéziratos szerkönyveket. A másik ok a reformáció térhódításából következett. Nagyváradhoz legközelebb a Debreceni Református Kollégium Múzeumának állandó iskolatörténeti kiállításán tekinthető meg pár oldal. Az itt megtalálható példány nagyobb, mint a Győrben található: magassága 89 centiméter, szélessége pedig 59 centiméter. Összesen 11 oldalt őriznek Debrecenben.

Thurzó Zoltán