Drákói intézkedések a nagyváradi Városháza részéről

Mélyen megdöbbentett az a júliusi cikk (Nem hosszabbítanak szerződést több mint ötven bérlővel Nagyváradon), amiből kiderült, hogy a váradi polgármesteri hivatal kisgyermekes bérlőket is képes kilakoltatni, csak mert állami tulajdonú lakásukban salétromos a fal, és ez a Városházának nem tetszik.Hiába fizették tíz éven át a nem kevés lakbért, egy tollvonással elvették a fedélt a fejük felől, egy évtized emlékeivel együtt. Mintha legalábbis lelketlen robotok dolgoznának a Városházán…

Mégis mit jelent az, hogy „a lakás nincs az önkormányzat által megfelelőnek minősíthető állapotban”? Milyen mérések alapján döntenek irodáikban ilyen életbe vágó kérdésekről, mint a lakhatás? Talán létezik valami salétromossági tabella? Dehogy. Mégis kinek áll érdekében egyáltalán, hogy az emberek az utcára kerüljenek, kiváltképp a városközpontban?

Embertelen magatartás

Igenis fel kell tennünk a kérdést, hogy mégis milyen kritériumok alapján dönt egy hivatalnok egy olyan fontos kérdésről, mint egy család lakhatása. Másrészt, hol van a méltányosság ilyen esetekben, hiszen a kérdéses polgároknak alig adtak néhány hetet a költözésre – miközben ők leéltek tíz évet az ingatlanban. Nagyon úgy tűnik, hogy itt hasraütés és rosszhiszeműség alapján döntöttek. És ez csak egy eset az ötvenből, amit a Bihari Napló cikke is jelzett.

Érdemes lenne megkeresni a cikkben megszólaltatott Körös utcai családot, hogy mi lett a sorsuk. Valóban útilaput kötött a talpukra az önkormányzat? Mi lett a sorsuk? Talán újabb hajléktalanokkal „gazdagodott” a város?

A szóban forgó kisgyermekesek egy olyan utcán laknak – vagy laktak – a cikk szerint, ami közel van a folyóhoz, ez pedig számos háznál azt jelenti, hogy állandó a vizesedés a falakon, a salétrom megjelenése garantált, a pincékről nem is beszélve. A part menti utcákon (és nem csak ott) általános ez a jelenség, amit nem lehet érdemben kezelni, bárkinél felütheti a fejét ez a probléma.

Azt is meg kellene vizsgálni, hogy az állam – ha már állítólag az övé az épület –, miért nem áldozott a kérdéses lakásra semmit, miközben a család, ahogy a többi hasonló cipőben járó több mint 700 állami lakás bérlője, folyamatosan fizeti a lakbért. Könnyen kijelenthető, hogy a Városházánál még egy egyszerű főbérlő is jobb gazda, hiába takarózik azzal, hogy ezek nem szociális lakások.

Mindemellett bizonnyal sok bérlőnél komoly gondot fog jelenteni az, hogy az önkormányzat drákói módon háromszorosára (!) emelte a bérleti díjakat úgy, hogy több éve nem engedi a lakóknak, hogy megvásárolhassák azt az ingatlant, amiben laknak, miközben ez általános és magától értetődő gyakorlat volt korábban. Az is beszédes, hogy öt évről hirtelen csak egy évre hosszabbították meg a bérlők szerződéseit.

Mindezeket számba véve, joggal lehet az az érzése az embernek, hogy a polgármesteri hivatal a város lakosait nem partnernek, hanem valami büntetendő ellenségnek tekinti. Jómagam sokat dolgoztam külföldön, így volt rálátásom az ottani önkormányzatok ilyen ügyeire, de ilyet, hogy egy Városháza folyton Damoklész kardját lengesse a polgárai fölött, még nem tapasztaltam. Ez ellen tenni kell valamit, amiben a sajtónak az élen kellene járnia.

Visszatérve az érintett lakókhoz, mindezen terhek és megpróbáltatások mellett mindenki maga fizeti a lakását érintő rezsit is természetesen. Jómagam ismertem olyan állami házi lakót, aki bár kisnyugdíjas volt, mintegy 600 lej havi jövedelemmel, mégis 300 lejt fizetett lakbér címén negyedévente az önkormányzatnak, emellett persze saját maga kellett karbantartsa a ház utcai homlokzatát stb., és gyakorlatilag minden teher rá nehezedett, ami a házrészét illette.

712 állami lakás van Váradon a BN cikke szerint, 50 szerződést ezek közül már felbontottak. A Városháza tehát egy időzített bombán ül, ha nem vesz vissza ebből az embertelen magatartásból, a rá váró perekről nem is beszélve.

Bozóky László okleveles nagyváradi mérnök