Eltemették dr. Budaházy István főgyógyszerészt

Tegnap délben a váradi Rulikowski temetőben utolsó földi útjára kísérték a 77 éves korában elhunyt dr. Budaházy István főgyógyszerészt. Exc. Böcskei László római katolikus megyés püspök és Mons. Fodor József általános helynök mondtak gyászbeszédeket.

Sokan vettek részt a köztiszteletnek és közmegbecsülésnek örvendő, az elmúlt hétvégén elhunyt dr. Budaházy István főgyógyszerész temetésén a Rulikowski temetőben, kísérték őt tegnap utolsó földi útjára.

A Steinberger kápolna előtt kezdődött búcsúztatáson Mons. Fodor József általános helynök hangsúlyozta: nemcsak a szűk család, hanem tágabb értelemben vett közösségünk, az egyházi, tudományos, orvosi, művészeti, irodalmi és akár a politikai élet is gyászol, hiszen dr. Budaházy István főgyógyszerészben egy jeles képviselőjét veszítette el, rövid szenvedés után, 77 éves korában bekövetkezett halálával. A Székesegyházban a tízes misén résztvevő orvos, gyógyszerész trimvirátus tagjai közül az egyik, dr. Vancsik János már rég elment, és a napokban dr. Budaházy István és dr. Földes Béla is követték őt. Gyászol a szívünk, sír a lelkünk, de könnybelábadt tekintetünket az égre emeljük, mert ahogy Szent Pál apostol írja: a fent valókat keressétek, ahol Jézus ül az Atya jobbján, mert a mi hazánk az égben van. Aki hisz benne, ha meghal is, élni fog. Az officinai munka mellett rendszeres tudományos tevékenységet is folytatott, tanulmányai és referátumai száma meghaladja a százat, melyeknek jelentős része megjelent szakmai lapokban, konferenciák köteteiben. Kutatásainak fő témája a gyógyszerészet-történet (különös tekintettel a nagyváradi gyógyszerészet múltjára), és a patikamúzeumok. Doktori disszertációját is erről írta. Eddig öt, a szakma történetével foglalkozó tanulmány és egy útleírásokat tartalmazó kötete jelent meg. Számos emlékérem, életműdíj, emlékplakett jelzi a tudományos világ részéről az elismerést, amellyel megtisztelték az ő tisztességes és becsületes munkáját.

Sík Sándor papköltő Megyen már a hajnalcsillag című költeményét idézve a vikárius megjegyezte: dr. Budaházy István már odaállt az örök bíró elé, elvitte cókmókját és kiteregette azt az Úr színe elé, és olyan megnyugtató és vigasztaló számunkra az a tudat, hogy ezek között ha volt is limlom, emberi gyarlóság, volt nagyon sok értékes kincs is. Ott volt az ő erős hite, reménye, Isten és embertársai iránti szeretete, Isten népének alázatos szolgálata, lelkiismeretes kötelességteljesítése. Nem ment üres kézzel az Isten ítélőszéke elé, és mert a Szentírás szerint az embert cselekedetei kísérik át a másvilágra, azért hisszük, hogy díszes kísérete volt utolsó útján. És lesznek, akik jó szót szóljanak érte, nemcsak a rokonai, hanem a volt munkatársai, barátai és ismerősei is.

Megegyezés

„Kedves főgyógyszerész úr, nem erről szólt a mi megegyezésünk! Nem arról szólt, hogy tervezünk valamit közösen, és félúton odébbállunk, hogy a megígért segítséget nem biztosítjuk végig, hogy a felvállalt munkát nem tudjuk együtt befejezni” – fogalmazott gyászbeszédében, az emberi érzelmekre építve, Böcskei László római katolikus megyés püspök. Ezzel arra utalt, hogy tényleg volt egy megállapodása egy gyógyszerészet-történeti múzeum létesítéséről az elhunyt főgyógyszerésszel, azzal az emberrel, aki hozzáértésével és tenni akarásával, lelkesedésével nagy hatással volt rá, illetve mindannyiunkra. Így elindultak tehát egy olyan terv megvalósítása felé, mely a szívügye volt, hisz ennek élt. A patika, a gyógyítás, a gyógyszerészeti hagyomány ápolása és továbbadása, a szenvedők meghallgatása és megsegítése – ez volt az ő élete, és ebből szeretett volna hagyni még valamit az utókor számára is, amikor egy patikamúzeum létrehozását álmodta meg, és kereste a lehetőséget, hogy ez megvalósuljon. A Jóisten úgy rendelte, hogy találkoztak gondolataik, elképzeléseik, és elindultak a cél gyakorlatba ültetése felé. Haladtak előre, de sajnos nem tudták befejezni e közös tervet, mert időközben az Élet és Halál Ura másképpen rendelkezett. Már csak pár hét kérdése lett volna ugyanis, hogy májusban együtt tudjanak örülni a múzeum megnyitásának. „Mi most szomorúak vagyunk – nem azért, mert Isten ismét beleszólt az életünkbe, hanem azért, mert nem tudunk majd együtt örülni. Nem tudunk örülni emberileg, de megmarad a kapcsolat, az emlék, a hála és a köszönet” – hangsúlyozta.

A főpásztor azt is kiemelte: a hit fénye e szomorú pillanatokban is átölel. Keressük a vigasztalás forrásait, azt, ami továbbvisz bennünket, amikor átérezzük azt, hogy valamivel szegényebbek lettünk. A tegnap a Jézus sírja, a ma azonban az örök feltámadás, mely felé a Szentlélek teljes szabadságot adva tovább serkent bennünket. Szükségét kell érezzük annak, hogy ismételten emlékezzünk az angyal figyelmeztetésére: miért keresitek az élőt a holtak között? Mert ez segít igazán bennünket, hogy kilépjünk a jelen szomorúságából, és megnyíljunk a reménység távlatainak. „Elhunyt István testvérünk most már a múlthoz tartozik, mégis tovább él, mert ő hitt az életben, és mert mi élőként emlegetjük őt, és így őrizzük az emlékét, megköszönve neki a jóságát” – nyomatékosította.

Ciucur Losonczi Antonius