Az 1943-as doni offenzívára emlékeztek

A Donnál megsemmisült 2. magyar hadseregre emlékezve, az egykori hősök tiszteletére emléktúrát szervezett a Tanoda Egyesület. Azútvonalat a püspökfürdői II. világháborús állásrendszer képezte, a résztvevők a váradszentmártoni római katolikus temetőbe is elmentek.

Immár hatodik alkalommal szervezett emléktúrát a nagyváradi Tanoda Egyesület, az 1943-ban a Donnál megsemmisült 2. magyar hadseregre emlékezve. 2018-ban, vagyis a 75. évfordulón ez a nap január 13-ra, szombatra esett. Úgy adódik, hogy minden évben valamiért emlékezetes maradt a főhajtás: egyszer például azért, mert eddig akkor voltak a legtöbben, máskor amiatt, hogy bokáig érő hóban, de amúgy gyönyörű környezetben haladtak az emlékezők azon az útvonalon, melyet a püspökfürdői II. világháborús állásrendszer képez. Egyvalami viszont stabil pont: a gyülekező mindig a busz végállomásánál van, majd egy minden értelemben felvezető séta után az erdészháznál a meleg tea és a sütemény, pogácsa elfogyasztása után Kecse Gabriella egyesületi elnök szól néhány mondatot arról, hogy mit jelent a Don-kanyari tragédia a magyar történelemben, illetve a magyar családok életében. Mint mindig, ezúttal is hangsúlyozta: minden kornak megvan a maga feladata, a miénk reményeink szerint mindössze csak az emlékezés, ezért kötelességünk megemlékezni a Don-offenzíva áldozatairól is. A 75 évvel ezelőtt, 1943. január 12-án történtek után ugyanis a 2. magyar hadsereg 200 ezer honvédjéből 120 ezret- köztük apákat, fiúkat, férjeket- hiába várt haza a családjuk. Az ők halála akkor nem vész a feledésbe, ha ápoljuk az emléküket, ezért gondolták azt hat éve, hogy elkezdenek egy doni-emléksorozatot, abból is kiindulva: akik olyan beállítottságúak, külföldön ellátogatnak múzeumokba, felkeresik az egykori hadszíntereket, de sajnos nagyon kevesen tudják a váradiak közül napjainkban, hogy Püspökfürdőn is II. világháborús lövészárkok, illetve hadszínterek voltak. Érdekességként megemlítette: a második túrán egy úriember azzal jött, hogy az édesapja itt esett el, és addig a túráig nem is tudta, hol van ez a helyszín. „Ezek a személyes vonatkozások is azt igazolják tehát, hogy érdemes emlékezni”- fogalmazott a túra szervezője. Hozzátette még: meggyőződése, hogy egy nemzetnek akkor van jövője, ha tud emlékezni, megbocsájtani és mosolyogni is, ha kell, de sohasem felejt.

Arról is beszélt Kecse Gabriella: mindannyiunk tudjuk, hogy az orosz télben annak idején mínusz 42 Celsius fokos hidegben, téli öltözet nélkül, nyári viseletben, nem megfelelő fegyverzettel álltak ott a felmenőink, és az orosz hírszerzés bravúrja, hogy éppen január 12-én volt a doni offenzíva, hisz az akkori magyar vezérkar úgy döntött, hogy 13-án legalább egy részét lecseréli az ott fagyoskodó embereknek, azonban az áttörés miatt erre már nem volt lehetőség. Egy szerencsésebb kimenetelű rövid történetet is elmesélt, mely azzal fejeződött be, hogy az édesapa végül hazatért, zárszóként pedig egy részletet olvasott fel dr. Zempléni Miklós katonaorvos verséből („Aludjatok csak Don menti holtak...”).

Katolikus temető

Mint mindig a túrák során, ezúttal is Kecse Attila szolgált érdekes és fontos információkkal, illetve néhány helyen már a fia, Kecse Ákos is tájékoztatta a jelenlevőket. Ugyanakkor most se maradhatott el a fáklyagyújtás és az ima, idén pedig előbb zuhogó esőben, majd a szintkülönbség miatt hóhullásban sarat dagasztottak a túrázók.

Ezúttalviszont némileg módosult az emlékező túra: nem azzal ért véget, hogy az egykori állásrendszer megtekintése után a résztvevők szétszéledtek, hanem egy másik helyszín is be lett iktatva, éspedig a váradszentmártoni római katolikus (premontrei) temető, ahol az egyik sírban egy berettyóújfalui származású katona, egy másikban pedig három katona (két közlegény és egy tiszt) nyugszik. Előbbi sírt egy darabig a Varga-család gondozta, egy ideje azonban már mindkettőt a Csorba-nővérek, Katalin és Margareta, akik a szüleiktől vették át ezt a hagyományt.

A második sír mellett Csorba Margareta azt nyilatkozta: 6-8 éves gyermekek lehettek, amikor hallották, hogy beszélték az öregek a faluban, hogy megérkezett egy teherautó három magyar katona holttestével, és megálltak az egyik idős hölgy, Serbán Rozália háza előtt. Megkérdezték tőle: néni, tessék mondani, hol van itt a temető? Rózsika néni megmutatta, mire a jövevények elmentek oda, és eltemették a holttesteket. Serbán Mária később aztán azt mesélte Csorbáéknak, meg a szomszédoknak, hogy két közlegény és egy magas szőke tiszt, valószínűleg főhadnagy volt, akiket eltemettek, tehát ő még látta őket. A Csorba-gyerekek, amikor jártak ki a rokonaik sírjaihoz, mindig feladatul kapták a szüleiktől: lányok, amikor mi már nem leszünk, akkor se feledkezzetek meg a katonákról. Így is történt, az elmúlt évtizedekben valahányszor kimentek a temetőbe, mindig tettek egy-egy szál virágot a sírokra, gyújtottak egy-egy mécsest. Sőt, mivel Csorba Margareta tanítónő volt, a tanítványaival is mindig kilátogatott egy évben egyszer, amikor a hősöket ünnepelték. Később visszakaptak anyai-apai örökséget, melyből megcsináltatták úgy a szüleik sírját, mint a három elesettét. A sírköves is beszállt a jótékonykodásba, egy feliratos márványlapot adományozott. Csorba Margareta azt mondta: ők betartották az ígéretüket, és azt szeretnék, ha már nem lesznek, a fiatalok átvennék a stafétabotot, a sírokról pedig Fejes Rudolf Anzelm premontrei apát is tud.

Ciucur Losonczi Antonius