Némi értelmezés és tévelygések (VII. rész)

A tüntetések során gondolkodóba ejtett a szavazat és a tüntetés közötti hamis vita, melyet a tömeg politikai és végrehajtó erőinek követeléseinek furcsa kinézete kísért.Sem a szavazat, sem a tüntetés nem helyettesítik a politikai tevékenységet, viszont politikai parancsokat ordítani és azt várni, hogy az erősebbik adja fel, hülyeség vagy zsarolás. Nem a szavazat vagy a tüntetés a következetes politika eszközei, hanem a közügyekben történő valós, szorgalmas részvétel az intelligensek és karizmatikusok támogatásával, szervezett csoportok kialakításával, ötletek kiadásával és megbeszélésével, azaz politikacsinálással, nem politikáról való beszélgetéssel.

Az eretnekségek közül a legsúlyosabb pont a tüntetés alkalma, mivel az egy megbetegedett erkölcsi lépcsőt mutat be. Az Erővel való visszaélés gyalázata, az igazságügybe történő beleavatkozás, a korrupció elleni harc meggátolása pontos összeforrásai a legfelsőbb bűn elleni harcnak: a lopás. Az utóbbi években semmi sem váltott ki vadabb dühöt, mint a hetedik parancsolat megszegése, mely messze felettébb áll a többinek, olyannyira, hogy indokolja a többinek a megszegését: a lopás leküzdéséhez hazudni kell, szemtelenül áhítani kell, félre kell tenni mindent, ami szent, és meg kell vetni a szülőt. Elfeledjük, hogy a főbűnök egyike a gőg, eszköze pedig nem a lopás és nem is az ölés, hanem az Igazság megvetése. Amíg ez a dolog nem áll helyre, ordítva közeledünk a mélység felé.

Ha viszont túlzott eretnekség van, hiányzik egy eretnekségalkotónk, egy hamis próféta. Neve nem kiejthető, csak kiabálható; őt úgy hívják, hogy „Jogállam”. Amikor Băsescu elnök kiváltotta a kifejezés iránti eszelősséget, azt hittük, hogy megbolondult: milyen más lehet egy Állam, mint törvénytelenség meggátolója, ahhoz, hogy Állam maradjon? Hogyan fedezhetjük fel nulláról kezdve a társadalmi rend évezredes lényegét? Az elnök valójában nem bolondult meg: hiszen Jogállam nem egy új neve a rendetlenség elleni harcnak, hanem ez utóbbinak álcázva magát, a Harc alárendeltjének a prófétája és ennek meghívása az élet legsötétebb poklaiba; Jogállam kultuszában a televízió-stúdiók szószékéről nem a törvények uralmáról beszélnek, hanem az intézményekéről, hisz ők az egyetlen megmaradt szereplők egy évtizedes reform és modernizálás után, akik érintetlenek maradtak. A szónoklat mögött Jogállam nem kiáltja ki, hogy a törvények a káoszt kell meggátolják, hanem azt, hogy a hibát véresen meg kell büntetni; ő a visszaélő tisztségviselő eltávolításáról prédikál, de a körülötte levők letartóztatását hajtja végre; Jogállam nem tudja elképzelni a bíró általi igazságosztást, hanem felingerli a kémek szorgalmával alkotott igazságszolgáltatást, fittyet hányva a törvényre. Ez Jogállam rendje, szlogenekre és televíziós cirkuszra építve: egyiknek a célja az Erő és eszköze a Kormányzás, nem fordítva, ahogyan Isten teremtette.

Jogállam rendet ígér, törvényt és fejlődést, de a hívek elfelejtik, hogy azok, akik ígérnek, ugyanazok, akik nemrégiben fenntartották a Rendőrállamot, melyben a házastársak egymást jelentették fel és a szomszédok ahelyett, hogy veszekedjenek, névtelen leveleket írtak a Milíciának. Amikor visszagondolunk ezekre a dolgokra, csak megborzonghatunk a gondolattól, hogy öregkorunkra Jogállam prófétái azt kérik tőlünk, hogy arra vágyjunk, amire a világon semmiért sem vágytunk volna amikor fiatalabbak és kegyetlenebbek voltak. Mint amilyenek mi vagyunk ma.

A televíziós féligtanult ember szavaival élve, legyünk komolyak, előfordulhatnak a mi felvilágosított világunkban a 40 évvel ezelőtti rosszak? A 20 évvel ezelőttiek? A 10 évvel ezelőttiek? Vagy azon idők rossz dolgai, amikor a telefonokat lehallgatták, nem is tudjuk mikoris: a 80-as években? A 90-es években? Most?

Gabriel Miloia