A reformációval kezdődött az egészségkultusz

Péntek délután a nagyváradi Ady líceumban folytatódott az RMDSZ Bihar megyei szervezete által életre hívott Szacsvay Akadémia. Dr. Magyar László András orvostörténész, a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár főigazgató-helyettese tartott előadást.Az érdeklődőket Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ Bihar megyei szervezetének ügyvezető elnöke köszöntötte, majd dr. Magyar László András orvostörténész, a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár főigazgató-helyettese tartott előadást Az egészségszemlélet változása a reformáció hatására címmel.

Felvezetőjében hangsúlyozta: bár a gondolataink, véleményünk és értékítéleteink magától értetődőnek tűnnek, ez nincs így, hiszen egy hosszabb folyamat eredményei, amelynek a kezdetei a Kr. e. 6–5. századokig nyúlnak vissza, amikor a görög természetfilozófusok meg voltak arról győződve, hogy a világ működését négy őselem – vagyis a tűz, a víz, a levegő és a föld – szabályozza. Ez aztán az 5. században kiegészült azzal a Hippokratész által is hangoztatott orvosi szemlélettel, miszerint ezeknek az alapminőségeknek az emberi szervezetben egy-egy nedv felel meg. A Kr. e. 5. századtól a Kr. u. 18. századig érvényesülő diététika szerint a cél a nedvegyensúly (egészség) fenntartása kell legyen az alkatok (szangvinikus, melankolikus, kolerikus és flegmatikus) figyelembe vételével, a gyógyításnak pedig három területe létezik: a sebészet, a gyógyszerészet és életmód-szabályozás. Ugyanakkor a négy alapelem, az alkat, a nedvek, a testrészek vagy szervek, a tulajdonságok vagy képességek, a tevékenységek vagy funkciók, valamint a szellemerők nem befolyásolhatóak, míg a levegő, az étkezés és ivás, a telítődés és az ürítés, a mozgás és a pihenés, az álom és az ébrenlét, valamint a lelki hatások, igen.

A klasszikus diététika hátterében tehát olyan materialista elmélet áll, amely a betegséget természetellenes állapotnak tartja, vagyis a nedvegyensúly felborulásának, és megítélésében nincs betegség, hiszen ez csak hipotézis, vagyis a tünetegyüttes önkényes neve, ezért csak beteg ember létezik. Sem a betegségnek, sem pedig az egészségnek nincs etikai jelentése – magyarázta az előadó. Hozzátette: az antik, klasszikus diététika az 1800-as évekig az orvosegyetemi oktatás részét képezte, és a középkorban az arabok közvetítésével terjedt el Európa-szerte. A pesti egyetemen az utolsó tanár, aki ezt tanította, Toldy Ferenc volt, aki a rossz nyelvek szerint írónak és irodalomszervezőnek kitűnő volt, diététika oktatónak viszont gyönge.

A kereszténység

A 4. században jelentősebben terjedni kezdett a kereszténység, mely a történész meglátásában elvetette a materializmust és a predesztinációt is, mindennek etikai jelentést tulajdonított, a betegséget pedig kettős arccal „ruházta fel”: a gyógyítás etikailag értékes volt, a betegség viszont a bűn büntetése, vagy próbatétel. Mindezek ellenére az orvosi gyakorlat beilleszkedett a középkori gyakorlatba, mert szükség volt rá, az egészség és betegség etikai értékének különböző megítélése viszont sokáig fennmaradt a katolikus egyházban, egészen a 16Ş17. századig, miközben az egészséget a „spiritualia” kategóriába tartozónak tartották, ami az egyház felségterülete.

Luther abból a szempontból katolikus volt, hogy szerinte az egészség kétarcú, vagyis az ördög és Isten eszköze is lehet, illetve a betegség és az egészség is járhat morális kockázattal. A fordulat az 1540-es években következett be, ugyanis Kálvin már azon a véleményen volt, hogy aki betegségben hal meg, bűnt követett el, mert nem törődött a testével. A gyógyulás Isten bizalmának a jele, a betegség pedig ennek hiányáé, vagyis mindent meg kell tegyünk az egészségünk megőrzéséért. Melanchton aztán még tovább ment, kijelentve azt, hogy „testünk Isten képe, amelynek megőrzése kötelességünk, elhanyagolása Isten elleni vétek”. Később, Casper Peucer hithű protestáns wittenbergi orvostudós 1572-ben kibocsátott rendeletében azt hangoztatta: „az egészséges élet Isten rendelése, aki elutasítja, Isten rendjét utasítja el, vagyis az egészség megőrzése morális kötelesség”. A brassói Paulus Kür orvosigazgató az egészséget szabályzó könyvében (1551) pedig kijelentette, hogy „az egészség védelmét az isteni gondviselés írja elő számunkra”.

Következtetés

Az elmondottakból dr. Magyar László András azt a következtetést vonta le: a reformáció utáni évtizedekben a katolikusok számára az egészség csak lehetőséget adott a helyes életre, míg a protestánsok számára erkölcsi kötelesség volt, és a 16. századi protestáns orvosoknak sikerült először a keresztény egészségszemléletet a klasszikus medicina (diététika) egészségszemléletével összhangba hozni. Megőrizték a kereszténységnek azt a szokását, hogy mindennek etikai értéket ad, ám az egészség megtartását olyan hitbéli kötelességnek tartották, amelynek a klasszikus diététika a fő eszköze, vagyis a reformációval kezdődött meg a egészségkultusz terjesztése. A változás oka: sok volt az orvos a reformátorok közt, a belső Isten képzete, az eleve elrendezés tana (a betegség-egészség Isten rólunk alkotott véleményének jele, a világot Isten által alkotott természeti törvények irányítják), a polgári értékek (pénz, siker, munka, család, egészség) és a német hagyományok. Később azonban a katolikus egyház szemlélete is megváltozott, és a mai katolikus teológia az egészség, mint az ember alapvető javának a megtartását már szintén egyértelműen erkölcsi kötelességnek tartja – hangsúlyozta az orvostörténész.

Ciucur Losonczi Antonius