Robi atya Dél-Amerikában járt

Közel egy hónapot töltött nemrég Brazíliában és Venezuelában Husztig Róbert érmihályfalvai római katolikus segédlelkész, aki az útjára egy helyi, nehéz szociális helyzetben levő fiatalembert is magával vitt.

Husztig Róbert - vagy ahogy a fiatalok ismerik, Robi atya - negyedik éve szolgál az érmihályfalvi római katolikus plébánián segédlelkészként. Most egy régi álma teljesült azáltal, hogy eljutott Brazíliába, hisz a tévében látottak hatására is mindig izgatta, milyen lehet a kontinens nagyságú ország. A főpásztora és a principálisa engedélyével, támogatók segítségével ugyanis február 2-27. között egy szűk hónapot tölthetett Brazíliában, valamint Venezuelában, mely útra magával vitt egy fiatalembert is az egyházközségből, Pintér Gábort. A fő céljuk az volt, hogy megismerjék egy másik nép kultúráját és vallási vonásait, szokásait, illetve hogy általában miként élnek, ami többnyire sikerült is. „Nekünk, katolikus papoknak nincs külön saját családunk, az egyház a családunk, ezért az ilyen utazásaimra mindig viszek magammal olyan fiatalokat, akik anyagilag nem tudnák megengedni maguknak azt, hogy világot lássanak.”- magyarázza Robi atya. Elmondása szerint a meglátogatott emberek nyitottsága az, ami nagyon megérintette az útja során, ahogyan viszonyulnak a világ dolgaihoz is, főleg lelki szempontból. Még hétköznap is színültig tele vannak a templomaik, ami talán annak is az eredménye, hogy valóban értékelni tudják azt, amijük van, teljes odaadással, átéléssel élik az életüket. Azzal együtt, hogy nekünk sokkal mélyebb, színesebb és régebbi a vallástörténeti kultúránk, hiszen már a 3. században beszélhetünk egy Remete Szent Pálról, vagy később az 5. században a bencés rendről, míg Brazíliát csak 1500. április április 22-én fedezték fel, és mentek később oda a jezsuiták és a ferencesek. „Mi, európaiak ugyan büszkék lehetünk az ősi keresztény kultúránkra, viszont úgy látom, hogy csak ápolgatjuk a hagyományainkat, mintha azok valamilyen fekvőbetegek lennének, őrizgetjük őket, mint valami rabokat, ami természetesen önmagában véve nem elítélendő vagy rossz, azonban a dél-amerikaiak élik is a hagyományaikat, nem csak azért járnak templomba, mert ellenkező esetben valamilyen büntetéstől félnek”- vélekedik. Megjegyzi: az idősek nem félnek teret engedni a fiataloknak a templomban, és ez fordítva is igaz, az ifjak is tisztelik az öregeket.

A nyomortelepen

Robi atya és Gábor egy menekülttáborba is eljutott Brazília Boavista nevű településén. Mint meséli, Venezuelából nagyon sokan menekülnek át Brazíliába, mert azt hiszik, hogy Brazíliában jobbak az életkörülmények. Ez bizonyos mértékig igaz is: Brazília gazdag ország, de Venezuela is az lenne az olaj meg a sok aranybánya miatt, ha nem volnának a helyi maffiaklánok. A bennszülöttnek tekinthető guarani indiánok közül több millióan lépik át a határt, arrafelé ugyanis a határellenőrzéssel nem sokat törődnek. Menekültnek nyilvánítják magukat, és egyszerűen átsétálnak a határon. Emellett másik jellemzője a térségnek a gyógyszerhiány. Nincsenek antibiotikumok, és ezt Robi atya saját bőrén is megtapasztalta, amikor kullancscsípés miatt bement az egyik kórházba...

A fiatalemberek öt napot Rióban töltöttek, ahol felmentek egy favellába is. Egy napig voltak a nyomornegyedben, persze kísérettel, hiszen egyedül „istenkísértés” lett volna kimenniük az utcára. „Le kellett vegyem a fekete papi ingemet, és fehérbe kellett öltöznöm, mert ott csak a rendőrök járnak feketében”- emlékszik vissza. Felidézi: tizenéves gyerekek tisztogatják a pisztolyaikat, és nagy divat a kábítószer kereskedés is. Azt is megtapasztalta viszont, hogy ha a hívő emberek meghúzzák ott magukat, akkor nincs gondjuk, békén hagyják őket. Betegeket látogattak, családokkal ismerkedtek, szentmiséken vettek részt, és a híres Jézus-szobort is megnézték. „Számomra nem az alkotásnak a megtekintése okozott nagy élményt, hanem az oda-vissza való, Jézusnak felajánlott gyalogos zarándoklat, az áldozathozatalként megtett 15 kilométer”- hangsúlyozza.

Három napot a dzsungel felfedezésére szántak egy esőerdőben, illetve a careiro nevű őslakosok megismerésére. Közel 50 fokban és 98 százalékos páratartalom mellett európaiként elég nehéz volt a dolguk... Amazonász állam fővárosába, Manaosba is eljutottak, ahol az ottani jezsuita rend tevékenységével ismerkedtek, majd Venezuelába mentek, ahol egy hétig voltak a Roraima-hegyen, ahová az őslakos indiánok anno elmentek meghalni, amikor még a hegyistenben hittek, amíg a katolikus misszionáriusok meg nem térítették őket. Most azonban már nem katolikusok, mert az utolsó napi adventisták nevű szekta a hiánycikknek számító antibiotikumokkal úgymond megvásárolta őket. Egy ottani családnak ugyanis általában 10-15 gyereke van, akiknek a fele vagy maláriában vagy pedig éhínségben hal meg. Utána egy hétig ismét visszatértek Brazíliába, az említett menekülttáborban besegítettek a konyhán, játszottak a gyerekekkel. Az állam ott se segíti a migránsokat, csak civil szervezetek, illetve magánszemélyek támogatására számíthatnak.

Rióban egy családnál laktak, a továbbiakban pedig bennszülött idegenvezetők szállásolták el őket panziókban vagy szerzeteseknél, püspökségen egy jezsuita paptestvér segítségével. Olyan szálláshelyek is voltak, melyekre útközben leltek.

Piranhák közt

Robi atya arról is beszámolt, hogy természetesen helyi gyümölcsöket is fogyasztott, melyeknek egészen más volt az íze, mint nálunk, és olyanokat is, melyeket addig sohasem. Arra is nyílt alkalma, hogy kajmánt tartson a kezében. Állítólag finom a húsa, bár ő nem kóstolta. Evett viszont- „én nem voltam lenyűgözve tőle”-, és halászott piranhát, sőt még úszott is köztük. Élvezte, azt mondták neki, ha nincs nyílt seb a testén, akkor nem támadják meg, és tényleg. A legveszélyesebb a piros hasú, pont egy ilyet fogtak ki. Máskor, az egyik éjszaka, amikor kajmánokra mentek vadászni, beleakadt a halászhálójukba egy 20 kilós hal, melyet aztán hazavittek, és ennek a húsa viszont ízlett neki.

„Akár a jövő héten is visszatérnék, de misszióba csak akkor mennék Brazíliába, ha az lenne a kötelességem. Arra vágyom inkább káplánként, hogy a híveinkért tegyek valamit. Nekem ott van Érmihályfalván is a Szűzanya és a Jézus-szobor, őhozzájuk ott is tudok imádkozni”- zárta beszámolóját Husztig Róbert.

Ciucur Losonczi Antonius