Kommentár: Népi kulturálatlanság

Társadalmunk egyik legfőbb törésvonala a „konzervatív” megnevezés mentén húzódik, több tengelyen: a kor, neveltetés, jövedelem és helyszín mentén.

Így minél képzetlenebb és idősebb valaki, annál gyanúsabb, hogy „konzervatív”, és ha még vidéki is, akkor ezt a megbélyegzést el nem kerülheti. A „konzervatívak” általában vádlottak minden rosszért, ami a társadalomban van, a történelem rossz fordulataiért, az inkompetencia eltűréséért, a korrupció virágzásáért, a társadalom Nyugathoz mért lemaradása miatt, és velük állnak szemben a „haladáspártiak”, akik a fordított kategóriáknak felelnek meg: minél fiatalabb, képzettebb és gazdagabb valaki, annál inkább a fejlődéssel és az európai fejlődéssel azonosítják. Mivel az utóbbiak kevesebben vannak, mint az idős szegények és képzetlen falusiak, a gazdasági és politikai stagnálásért gyakran az utóbbiakat teszik felelőssé: minden választási ciklusban a „mély Románia” bírálatok kereszttüzében áll a csökönyössége miatt. Minden rossz forrása ez a „konzervativizmus”, amit oktatással, pénzzel lehet leküzdeni, vagy egyszerűen erővel – attól függ, mennyire tüzesek a beszélők.

Az egyik legtisztább ablak a „mély Románia” szívére és gondolataira a Vax Populi című rész a Dragoș Pătraru-féle Starea Națieiből. Prahova szegény faluiban a legegyszerűbb kérdéseket teszik fel: Milyen országban élünk? Hova lesz a Nap éjjel? Ki írta a bibliát? És a falusiak nem tudják a válaszokat. Megsaccolhatjuk a tudatlanok arányát, miközben a vágásnál kihagyják azokat, akik helyesen válaszoltak, erkölcsileg mérlegelhetjük azt a gesztust, hogy megszégyenítésnek tesznek ki hibásan válaszolókat. Amit tudunk, az az, hogy ez a műsor a legrosszabb helyzetű románok tudását és gondolatait adja közre – megfelelve az idős-tudatlan-szegény-vidéki, és egyben „konzervatív” modellnek. Mert hol máshol találnánk meg a valóságunkat, mint a legkezdetlegesebb szinten élőknél?

Van egy beszédes furcsasága a vax Populinak. A kérdések sok kategóriából valók, de a legtöbb az alapismeretekéből: „Milyen év van?” Másik a kitalált hírekre való reakció: „Klaus Iohannisról kiderült, hogy földönkívüli”. A legszámottevőbb variáció, amikor a kormány egy abszurd intézkedéséről szólnak: „A kabinet eldöntötte, hogy minden kiskorúnak erényövet kell hordania”, amire ünnepélyes helyesléssel válaszolnak az anyák, nagymamák, nagypapák, örülve, hogy a kicsik immár a tanulásra összpontosíthatnak, és nem érdekli őket, mennyire kényelmetlen viselet az.

„A kormány levegőt importál Németországból” – ez vegyes érzelmeket vált ki, egyeseknek Németország a minőség jelképe, mások a román társadalom újabb lecsúszásától tartanak, mert nem tudta megőrizni a Nicolae Ceaușescutól örökölt levegő tisztaságát.

„A kormány az USA-ig ívelő hidat épít” – ez is vitatéma – egyesek emigrálnának ezen át, mások látogatóba mennének, és egyesek attól tartanak, hogy idejönnek rajta az amerikaiak, meg a homoszexuálisak.

„A kormány megtiltotta, hogy a férfiak szebb nővel csalják a feleségüket”, ennek örülnek a nők, és nem örülnek a férfiak. Egyesek szerint meg jobb lenne, ha a kormány nem avatkozna ebbe.

Minden kérdés, ami felkavarja a falu életét, egy közös elemmel bír: soha senki nem kérdőjelezi meg a döntés kivitelezhetőségét. Beszéljünk olyan relatív kategóriákról, mint a szépség, vagy kegyetlenségről, mint az erényöv, vagy lehetetlenségekről, mint egy transzatlanti híd, vagy a levegőimport, semmi sem tűnik magasabb rendűnek, mint a kormány legitimitása. És sokan azt hiszik, hogy ha egyszer sokan összeszerveződnek, semmi nem állhat útjukba, és ez nem konzervatív hagyomány. És az, hogy a válaszadók a vidéket képviselik, azt a benyomást adja, hogy ha itt sem találunk konzervatívokat, hát sehol. Mert az idős (és láthatóan vallásos) nénik szerint a bibliát sem isten írta, hanem Ion Creanga, vagy a szomszéd falu papja. Semmi, de semmi transzcendentális nincs itt, még a hit sem. És konzervatív sincs.

Azok a hagyományok, amivel a román kultúra büszkélkedik, nem ősiek, és nem is hagyományosak. A falvak építészete nem a messzi középkorból datálódik, hanem közeli 19 századból, együtt az első településrendezési és köztisztasági szabályokkal, amelyek a viskók megszüntetését hozták. Ilyen a díszes népviselet is, amelyhez a gazdasági és technológiai feltételek sem voltak meg a modernitásig. Ami a zenét és költészetet illeti, ezek nem találták a formájukat és értelmüket a 19–20. századi akadémiaalapításokig. Amit népi alkotásnak gondolunk, az a művelt és városi írók, zenészek alkotói szűrőin mentek át, a „román szellem” pedig, ami a Mioriţában van, nem a valós elterjedtsége miatti, hanem mert irodalmárok kiválasztották, a tanügy pedig kötelezően tanította. Mai napig a román paraszt (vagy ami maradt belőle) ismeri a balladát, de nem a falujából, hanem az iskolából. És mégis azonosul ezzel.

Amit a Vax Populi esettanulmányban látunk, meg amit a társadalomban is, az egy szabadelvű önbizalom jele, annak a jele, hogy az embert, mint mindennek a mértékét veszik. Még a politika reflexeiben is megvan: az európaiakhoz hasonlóan a liberális románok „jobbosok”, a szocialisták balosok, holott valójában két haladáspárti irányzatról van szól csak az intenzitásuk más: a közép eltolódott túl balra, a normálishoz képest. De más európai társadalmaktól eltérően a mienknek van egy drámai sajátossága: az egész kultúra, az irodalmi kánon, a modernitás megjelenése után jött létre. A román kultúra a kevés egyik olyan európai egyike, amely szakított az igazi hagyományokkal, a régi rezsimével, az ideológiák és a modernitás előttivel. És ez ma is mérgez: az irodalom, zene, festészet, filozófia a modernitás utilitarista szellemében működnek, valamilyen ideológiát, vagy érdeket szolgálnak, hiányzik belőlük az organikus hagyomány horgonya, az abszolútum érzése. A szlavón nyelven írt teológia, vagy a fanarióták filozófiája, ami görögül van, nemzeti alapon kikerült a kánonból, és bár megtartották e dokumentumokat, a két évszázad utáni visszavezetésüknek nincs gyökere, ami megkapaszkodjon.

A román társadalom nem ismeri a konzervatív fogalmát, csak olyan értelemben, ami szintén a haladásban vetett hitből származik, és ami konzervál pár előző forradalmi ideológiát: a régi liberálisoknak a nacionalisták voltak a konzervatívok, a fasisztáknak a régi liberálisok, a kommunistáknak a reakciósok, a mai liberálisoknak a kommunizmus által megérintett idősek. De az, hogy még a „mély Románia” parasztjai is elszakadtak a hagyomány horgonyától, a föld és a szokások törvényeitől, el kellene gondolkodtasson, amint egy olyan pártnak az évszázados hiánya is, amely konzervatívnak mondja magát, és úgy is viselkedjen. Így a társadalom gyökeret verésének egyetlen esélye az, hogy szintetizálja a kapcsolatot a hagyománnyal megtartott kultúrákat, amelyekhez hozzáfér, és ezek főleg a régi arisztokráciát és a nemzeti kisebbségeket jelentik. De mivel mindkettőből kevesen maradtak, legalábbis arisztokratákból és németekből, a magyarokra hárul az a váratlan nemzeti hasznosság, hogy lefordítsák kultúrájukat és fő koncepcióikat, abban a reményben, hogy ezzel segítik a stabilitást és a hagyományt.

Ez azonban nem nagyon tetszik a román nacionalistáknak sem, akik titkos szervezkedéseket készek leleplezni, és a „tiszta, erős” magyaroknak sem, aki a támadott „tisztaságot” akarják konzerválni. Mégis a magyarok reflexei és kíváncsisága mélyén ott a politikai konzervativizmus magja: a kisebbségi lét hatásában (amit antropológiailag bizonyítottak), a vezetők állandó lehajlásában a közösségi ügyekhez, a régi városi családok közötti kapcsolatok megőrzésében, a tárgyi emlékekben, a régi polgároktól örökölt szokásokban és viselkedésben. A Visual Kontakt utóbbi tárlatnyitóján Szabó Ödön képviselő a romániai városokban képződő új középosztályról beszélt, amely az első generációjában híján van a középosztály értékeinek. És a magyar közösség, a kapcsolataival, intézményeivel és elképzeléseivel, a legfelkészültebb, hogy kölcsönözze a román többségnek mindezt, mivel adva van a készség ezek lefordítására.

Gabriel Miloia