Egy pszichopata sorozatgyilkos apoteózisa

Szerda este a nagyváradi Szigligeti Színházban mutatta be Roberto Zucco című előadását Zakariás Zalán rendezésében a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház. A mű maga egy olykor filozófiával kacérkodó pikareszk történet, amelyben a címszereplő Roberto Zucco öl és menekül, menekül és öl.

A székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház Roberto Zucco című előadása a címszereplő tetteinek, és ezzel párhuzamosan egy őt szerető fiatal lány sorsának a bemutatása egy elidegenítő hatásokkal operáló színpadi közegben. Az elidegenítő hatások alatt értendő a lecsupaszított, sötét, gyengén megvilágított színpadtér, amelyben fekete, mozgatható, összeilleszthető, illetve szétválasztható palánkok képezik a díszletet, valamint a folyamatosan hallatszó, modern hangázású diszkó- és gépzene, ami egyébként a darabhoz illő sejtelmességet, feszültséget teremtett, ugyanakkor távol tartotta a nézőket attól, hogy érzelmileg is feldolgozzák a történéseket, és empatikusan viszonyuljanak egyik-másik alakhoz. Klasszikus elidegenítő eszközként a jelenetekre szabdalt előadás fejezetcímeit kivetítették a színpad fölé.

Action gratuite

A mű maga egy olykor filozófiával kacérkodó pikareszk történet, amelyben a címszereplő Roberto Zucco öl és menekül, menekül és öl. A szerző, Bernard-Marie Koltés érzékelhetően egy filozófiai mélységű, szimbolikus alakot kíván faragni a valóságban is létezett (Roberto Succonak hívták) pszichopata sorozatgyilkosból. A szerzőnek ebben a szándékában az egzisztencializmusnak, illetve a poszthumanizmus hagyományos emberi értékeket és etikai alapvetéseket megkérdőjelező verziójának a hatását vélem felfedezni: Roberto Zucco szörnyű tetteire nincs megalapozott indíték, szüleivel végez, a felügyelőt hátulról leszúrja, és egy gyermeket is lelő, csak a metróállomáson egy padon ülő öregembernek kegyelmez meg, aki a békességről elmélkedik. Tehát amennyire a látottak alapján sejthető, a főszereplő egy egyszerre démoni és gyermeki figuraként, egy életpusztító katonaként, egyben saját, valamint az emberiség sorsáról merengő filozófusként kellene, hogy kirajzolódjon előttünk. Csakhogy Roberto Zucco ámokfutását végigkövetve, a címszereplőt játszó Barabás Árpád minden igyekezete ellenére pusztán egy szerencsétlen, őrült nyomoronc jelent meg a színpadon, aki azért öl, mert ölhet, olykor pedig szenveleg amiatt, hogy hiába akar kitörni, nem léphet ki saját sorsából.

Deákné vászna

De ugyanilyen előre meghatározott figura a többi szereplő is: az örök nőit szimbolizáló fiatal lány (Albert Orsolya), aki beleszeret Zuccoba, és meg akarja találni őt bármi áron, vagy a lány bátyja (Szűcs-Olcsváry Gellért), akinek jelleme arra világít rá, hogy a hagyományos erkölcsi normák ugyanolyan kegyetlenek tudnak lenni, mint Zucco társadalmon kívülisége. Ráadásul amikor a báty ráébred, hogy kudarcot vallott a hagyományos családi értékek védelmében, ő maga is kíméletlenül erkölcstelen tettre vetemedik: eladja a húgát egy stricinek. De a két börtönőr – nyomozó is meg akarja becsteleníteni a vallomást tevő lányt, ami szintúgy azt jelzi, hogy a törvény emberei is ugyanolyan becstelenek, mint a törvényen kívüli Zucco. De mindhiába ezek az erkölcsrelativizáló üzenetek, helyzetek, képletek, ha úgy tetszik, ezek a főszereplőnek nyújtott mentőövek, mert az alkotóknak nem sikerült egy önmagán és tettein túlmutató alakot faragni Roberto Zuccoból. Pedig olyannyira erős ez a szándék, hogy a zárójelenetben a börtön tetőzetén szökő Zucco szinte megdicsőül: a megjelenítés szintjén szó szerint is a Napba száll, majd a földre zuhan, hogy ezáltal egy modern kori, túlságosan nagyra törő Ikaroszt lássunk benne. Mindeközben a lány, akit elcsábított, megszüli – feltehetőleg Roberto Zucco – gyermekét, az élet körforgásának és elpusztíthatatlanságának gondolatával kívánva egyfajta felmentést kínálni annak az embernek, aki annyi életet kioltott. Divatos, mai, igazi kortárs darab tehát a Roberto Zucco, amelyben azonban a tetszetős problémafelvetés nem párosult annak alapos át- és végiggondolásával, így erős hiányérzetet hagyott az nézőkben, legalábbis abban, aki e sorokat írja.

Pap István