Kommentár: A vágy története (6./ 6 rész)

(Folytatás.) Román nyelven az „elit” szó jelentése meglehetősen homályossá vált, amelyet a médiában és a közbeszédben szándékosan használnak. Eredeti jelentése, amely a Hatalmat jelölte, manapság inkább a plátói arisztokráciához közelít – „a kiválók uralma”.

Amikor az „elit hiánya” miatt síránkoznak, a románok elsősorban egy olyan ideális csoportot képzelnek el, amely egyrész művelt, másrészt makulátlan erkölcsi tartással rendelkezik, amely az érdem útján a társadalom fellendülése felé vezet. Az elit hiányának a jelszava abból az elképzelésből keletkezett, miszerint szükség van olyan újgazdagokra, akik nagyszabású morális értékekkel rendelkeznek, ezekből az újgazdagokból azonban még hiányzik az a pallérozottság, amit csak több generációnyi jóléti tradíció hozhat meg. A művészet lenne a legmegfelelőbb arra, hogy kiművelje a főnemességet, mert bárhol, bármelyik korban hajlamos volt vonzani őket: a Művészet bevonzza úgy a gazdagokat, mint az intelligens, kifinomult, ravasz embereket is. Egy ilyen esemény minden kategória képviselőit egybegyűjti, a kontextustól függően: egy kisváros elitjét, egy metropoliszét vagy egy egész országét. Azokban az években, amikor a galériám működött Nagyváradon, lehetőségem nyílt megfigyelni az „elit” mindenféle megnyilvánulását.

A tisztelt olvasóknak tudniuk kell, hogy egy olyan városban, mint a miénk, egy kiállítás megnyitása inkább bemutató jellegű – ritkán találni olyan gazdag és hozzáértő embert, aki lehetőséget adna további együttműködésre. Egy művészeti megnyitó csupán abban különbözik egy látogatástól, hogy mindenki számára nyitva áll: a látogatásból így egy olyan esemény lesz, ahol a sokaság különbözőképpen megnyilvánul a házigazdák előtt. Barátok, kollégák, a konkurencia és ismeretlenek mind igyekeznek udvariasak lenni. Mivel az idő és az energia végesek, a művész és a galéria vezetője átvesz valamennyit a politikusok viselkedéséből: mosolyognak, mindenhol ott vannak és elérhetőek, és biztosra mennek, hogy egyetlen beszélgetés se haladja meg a 10-15 percet. Egy kitérés, vicc vagy tréfa kellemes stílusban koptatja le a locsogó vendégeket. Ez a technika alkalmas arra, hogy egyben tartsa a figyelmet, de arra is, hogy különválassza azokat, akik csak udvarias csevegést folytatnak vagy valamilyen érdek vezérli őket. Utóbbiak ugyanúgy próbálkozni fognak. Alig néhány évvel ezelőtt, Mira Marincas fotográfus megnyitóján egy úr, fiatal lánya társaságában hatástalanította minden kitérő technikámat: akárhányszor elvontam a figyelmét vagy megpróbáltam ott hagyni egy kolléga társaságában, kijátszott minden fondorlatot, és szünet nélkül a nyomomban járt, ellentmondás nélkül kérve, hogy beszélgessünk, de nem a galériában. Végül kisétáltunk a galéria mellett húzódó járdára, ahol elegáns autó parkolt. Itt az úr diadalmasan kinyitotta a csomagtartót és mintha egy galériában lennék, elém tárult megannyi kép virágokról, tengerészekről és nagyváradi épületekről. Kihasználva megdöbbenésemet, egy szuszra elmondta, hogy ő egy gazdag daruszállító és mecénás, a lánya pedig, bár még tanuló, elmondhatatlanul szeretné megmutatni tehetségét. Az úr büszkén biztosított két dologról, amiket nem emlékszem már hogy kerültem ki: „nem vagyunk szakképzettek, az egész természetes tehetség” és „van pénzünk, bármennyi”.

***

Viccesnek találom, amikor olyanokat hallok, hogy a „váradi művészvilág”, mert a „világ” szó egy összetett, határtalan rendszert sugall, miközben a helyi művészek – képzőművészek, írók, színházi emberek stb – száma nem haladja meg az ötvenet. Ezek az emberek ismerik egymást és talán létezik köztük némi rivalizálás. Ritkák azok az alkalmak, amelyek mindegyikőjüket egyesítik, az egyik ezek közül a művészeti egyetem végzőseinek a kiállítása, amelynek a múzeum félkész székhelye ad otthont. Itt az egész „művészvilág” megjelenik, professzorok, újságírók, diákok, a „szépet kedvelők” és a rokonok sokasága. Amikor részt vettem ilyen eseményeken, nem is a munkák (alacsony színvonala) leptek meg, hanem a beszédek, amelyek inkább magukról az emberekről szóltak, mint a munkákról. Mégpedig azért, mert ezek az események, amelyeket a házigazda és a diákok finanszíroznak, lehetőséget adnak az egyébként halvány „egyetemi elitnek” a ragyogásra: nem igazán büszkélkedhetnek sikeres karrierrel, a Sorbonicán betöltött állásukat leszámítva, ez az esemény pedig, egyszer egy évben lehetővé teszi számukra, hogy kissé kitűnjenek. Így tehát, mivel hosszú időre háttérbe szorulnak, kialakul egyfajta frusztráció, amely talán megmagyarázza a szituáció komikusságát: akár egy ragyogó panteonban, megjelennek ezek a bölcsek a halandók között és utat mutatnak, mindentudóan, mint az istenek. És az épület restaurált falai között, ezek az urak lezárva mondandójukat, még a pillanat dicsfényében fürdőzve, méltóságteljesen lelépnek a gránitlépcsőkön, és a kert sűrűjében, a rózsás boltívek alatt eltűnnek nyomtalanul, szomorú pillantásoktól kísérve...

***

Jókedvűen szoktam lapozgatni a helyi sajtót. Általában az alkotóknak fogalmuk sincs arról mit láttak és gyakori náluk az a rossz szokás, hogy a pillanatnyi unalmat elkalandozásokkal tarkítsák, ami optimistább, lelkesebb színezetet ad a szövegnek. A helyi riporter megjelenik a műveszeti megnyitón és a cikk nem a munkákról szól, hanem magáról az eseményről. Ritkán interjúztatják a művészt, így mindig fennmarad bizonyos zavartság, amely a megnyitónak sokkal inkább „bezáró”, megszüntető jelleget ad. Így nem igazán lep meg a Raluca Avramut-cal készült ragyogó interjú sem, az UAP Galériából, amely épp a leglényegesebb dolgot tévesztette szem elől. A riporterek szorgosan tapsolták a tárgyakat, nagyra becsülték a galéria erőfeszítéseit és dicsérték a művésznőt. Jómagam is csatlakozom kórusukhoz, hiszen a művek egy olyan ösztöndíj felajánlása során születtek, amelyet az én galériám támogatott. Azonban egy héttel a dicsőséges esemény után a műveket belepte a penész a galéria falain és nem lehetett őket megmenteni.

A tisztelt olvasóknak tudniuk kell, hogy a galériáknak van egy olyan rossz szokásuk, hogy tönkretesznek kincseket, főleg, amikor olyanok foglalkoznak velük, akik nem értenek hozzájuk. A balesetek elkerülhetetlenek, és ha ilyen történik, szerződés vagy csak becsületesség újtán, a művésznek kártérítést kell kapnia. Ezúttal azonban sem kártérítésről, sem bocsánatkérésről nem volt szó a művésznő felé. Természetesen, a hiba gyökere a galéria bármelyik részében lehet: várhatjuk akár a galéria vezetőjét, hogy bocsánatot kérjen, amiért nem használt penész elleni védőszert (?), vagy az adminisztrátorra, amiért nem biztosította ennek beszerzését (!?). De ha őszinték akarunk lenni, akkor be kell ismernünk, hogy a fiók igazgatójának, Chiriac úrnak kellene bocsánatot kérnie (igen, az az úr, aki a Múzeumot vezette egészen a bezárásáig és azon túl), aki pontosan tudta, hogy a galéria fala tele van beszivárgásokkal, és mosta kezeit, amikor a művésznő művei megsemmisültek. Amíg a tisztelt olvasók egy múzeumigazgató becsületességét mérlegelik, aki könnyelműen kezel közkincseket, én egy titkos jóérzést dédelgetek magamban, ugyanis a galériám biztonságában őrzök három darabot abból a bizonyos szériából, amelyek nemrég drágultak meg.

Gabriel Miloia