Bányavirág: Vadkelet és vadnyugat találkozása

Megvolt a premierje Székely Csaba Bányavirág című darabjának a nagyváradi Szigligeti Színház művészeinek előadásában. A darab rendezője Hunyadi István, dramaturgja Czvikker Katalin volt.

Az alábbi írás a közelmúltban, a Szigligeti Stúdióban látott előadás alapján született meg, ami premier volt Hunyadi István, a Szigligeti Színház színésze számára, hiszen ez volt az első rendezése. Emellett majdnem premier ez a darab Czvikker Katalin, a Szigligeti Színház menedzserének karrierjében is, ő ugyanis dramaturgként vett részt a produkció létrehozatalában, ezt megelőzően mindössze két hasonló munkája volt. Mondhatni, hogy bizonyos szempontból újoncok próbálkozása volt ez a Bányavirág, és mint ilyen, nem volt sikertelen, noha teljesen kiforrott művészi koncepcióról sem beszélhetünk ennek az előadásnak a kapcsán. Hunyadi István szépen, pontosan végigvezeti közönségét a történeten, de saját interpretációra nem vállalkozik, megelégszik azzal, hogy a sztori maga mutassa fel a darabban rejlő problémákat.

Vadnyugat-kelet

Az előadás a Volt egyszer egy vadnyugat filmzenéjének hangjaival indul, ami furcsa, és megítélésem szerint nem kellőképpen megalapozott párhuzamot sugall az egykori amerikai vadnyugat és a jelenbeli erdélyi vadkelet között, és mivel nem jön át ennek a zenei utalásnak az iróniája – nem világos, hogy annak szánták-e egyáltalán – így ez a párhuzam erőltetettnek hat és megmarad a hatásvadászat szintjén, és gyengíti az előadás realista megközelítését, annál is inkább, mert ez a zenei motívum később többször is visszatér a darabban. Székely Csaba Bányavidék-trilógiája viszont, bár sok humorral, de kendőzetlenül, mindenfajta idilltől mentesen mutatja be az erdélyi magyar valóságot, sőt, a Bányavirág egyik alapmotívuma, alapüzenete éppen a hamis látszatok elleni fellépés, az idillikus-nosztalgikus Székelyföld képpel való leszámolás igénye és szükségessége. Nehéz ehhez úgy hozzákapcsolni a leghíresebb hollywoodi western nem kevésbé világhíres főcím-betétdalát, hogy ezzel ne tompuljon a darab realista éle.

A bánya

A Bányavirágban ott van a székely ember vaskos humora, melankóliára – és ebből kifolyólag is – alkoholizmusra való hajlama, anyagiassága, és persze a látszatok fenntartásának a szándéka. Ezekből az elemekből gyúrta össze Székely Csaba profin felépített, mélyre bevilágító darabját, amelyben a bánya áttételes jelentésvonzatait aknázza ki. A cselekmény szintjén a termelés leállítása nyomán a bánya az anyagi lerongyolódás oka és jelképe is egyben, az emberi kapcsolatok szintjén pedig, mint ahogy az Irma (Ababai Csilla) szavaiból ki is derül, a bánya a lélek metaforája, melynek sötét mélyéről tiszta emberi érzelmeket, értékeket lehet felszínre hozni, persze csak akkor, ha az ember nem butult még el annyira, hogy meg akarja spórolni az ezzel a felszínre hozással járó fáradságos munkát. Így mintegy párhuzamba állítható az emberi kisközösség külső, társadalmi-gazdasági viszonyait megjelenítő szint, valamint a közösségen belüli érzelmi viszonyokat meghatározó belső szint, amelyek kölcsönhatásban vannak és meghatározzák a kisközösség tagjainak az életét. A darab élesen rávilágít arra, hogy amiképpen nem lehetséges a közösség fennállásának anyagi feltételeit biztosítani a bánya bezárása után, ugyanúgy nem lehet tartalmas emberi kapcsolatokat fenntartani az egymásra való őszinte odafigyelés, azaz lélekbányászat nélkül. Ebből kiindulva mindkét vonatkozásban könnyen adódó menekülési útnak tűnik az alkohol, ami a két főszereplőt, Ivánt (Csatlós Lóránt) és Mihályt (Szabó Eduárd), az orvost is gyenge, akarat nélküli emberré teszi, valamint az erkölcsi tartás lazulása: Irma férjétől, Illéstől (Nagy Gábor) szabadulna Iván kedvéért, Ilonka (Pitz Melinda) pedig a családos orvost, Mihályt igyekszik elcsábítani. Nem is beszélve magáról Ivánról, aki alig várja már, hogy magatehetetlen apja meghaljon.

Komédia

A tragikomédiának ezt a komplexitását érzésem szerint nem sikerült kellő eréllyel megragadni, és a darabban mindvégig az anekdotikus, humoros megformálás érvényesül, legyen szó akár Iván cifra szitkozódásairól, Mihály erélytelen töprengéseiről, de A féleszű sánta férfi (Kocsis Gyula) beszólásai és hangutánzásai is egyszerű gegekként funkcionálnak az előadásban, és a mindvégig komolytalannak tűnő, de az egyetlen valóban igaznak bizonyuló ember, Illés is a Vadnyugat zenéjére dicsőül meg, vagyis ebben a jelenetben a drámaiság helyett a hatásvadászat érvényesül. Nem véletlen tehát, hogy a nézők hangosan nevetnek a zárójeleneten is, amikor minden szereplő hangosan gajdol valami székely nótát a magyarországi tévéstáb kedvéért, holott legkésőbb ekkor, az előadás legvégén ha nem is sírni, de legalábbis eltöprengeni kellene azon, hova vezet az anyagi nyomor, ha az kilátástalansággal, önáltatással, érzelmi eltompulással és tehetetlenséggel párosul.

Szorgalom, kitartás

Ha nem is kiforrott, de kezdetnek ígéretes próbálkozás a Bányavirág Hunyadi István karrierjében, mert ebben a rendezésben a színházi munka iránti alázat hangsúlyozódik a művészkedő magamutogatás helyett, amivel sajnos amúgy elég sokszor találkozhatunk a színpadokon, meg azokon kívül is. A színészek teljesítményéről ezúttal tudatosan ejtettem kevesebb szót, mert, mint ahogy azt már korábban olvasni lehetett, a színészek mintegy önszorgalomból, nyári pihenésük egy részét feláldozva vágtak bele ebbe a produkcióba, ami mindenképpen dicséretet érdemel. Rendező, dramaturg és színészek szorgalmáért, alkotókedvéért megérdemelt a közönség tapsa és hangos nevetése, ami kárpótolta és kárpótolni fogja a jövőben is a Bányavirág létrehozóit a kritikus talán kissé túl szigorú szavaiért.

Pap István