Kommentár: A vágy története (2./6. rész)

(Folytatás.) Ezekben a napokban, amikor a város a másodlagos regionális fontossági pólussá való nemesülését ünnepli, hajlamosak vagyunk egyetlen nagy megvalósításnak érteni a pillanatot. De a győzelem hosszú vergődés, számos kis, de fontos harc eredménye, amik gyöngyökként sorjáznak a múlt század múltjából a fényes jelenig, de mindegyik győzelem mögött ott van az árnyéka azoknak, akik gyanús érdekek okán megpróbálták leállítani a fejlődést szavakkal és tettekkel, és a cél ma megvalósulva látszik.

Mert a közigazgatás hősei, akik a másodlagos pólus jogállást elhozták, nem létezhettek volna anélkül, hogy legyőzzék az árulókat a közéletből, akik hataloméhesen és eladva nem akarták ezt. Emlékezzünk néhány példára, nem azért, hogy neadj’ Isten csökkentsük a sikert, ellenkezőleg, azért, hogy ne engedjük elfeledni az örök erőfeszítést.

Emlékezzünk például a debreceni ModemArt központ megnyitására; akkor a Jakobovits házaspár zavarta a vizeket azzal, hogy Váradnak is szüksége van egy ilyenre, csak nagyobbra. Milyen lendület indult aztán, hogy meggyőzzék az embereket, hogy a művészek a valóságtól elszakadt álmodozók, a múzeumok csak szeszély és dekadencia, hogy a váradiaknak nincs szükségük festményekre, hanem aszfaltra, sörre, miccsre van. Milyen zavar kellett legyen a közigazgatásban, amely egy évtizedig (épp idén nyáron lett annyi) zárva tartotta a múzeumot, amikor a zavarkeltő művészek pont az ellenkezőjét kérték, azaz új bűnös helyek megnyitását. Akkor a több millió eurónak, ami az eladásból származott, s azon sok ezer látogatónak, akik a Debrecenben kiállító több tíz román művész műveit is megnézték, mert utóbbiak az országban nem találnak hasonló központot – híre eljutott Várad füléhez is, és csak a közigazgatás gyors közönyreakciójával sikerült kivédeni.

Vagy amikor az önkormányzat úgy döntött okosan, hogy emeli az adókat és megszünteti a központban lévő szociális lakásokat, arra késztetve a szegényeket, hogy elköltözzenek a városból az annak erdős szélén kialakított gettóba, akkor mi történt? Ugrottak a civil szervezetesek, a hívek, az értelmiségiek, a szociálisan érzékenyek, olyan hazugságokkal, hogy egy közösség nem csak egyeseké, hanem minden tagjáé, hogy a gyengét erősíteni kell…, milyen nehéz volt az elöljáróknak meggyőzni a váradiakat, hogy a másokkal törődők csak álcázott PSD-sek, akiket a párt fizet, milyen aranyosak voltak a riporterek és posztolók, akiket odatették, hogy leleplezzék a disszidenseket és átalakítsák a szolidaritást, a közösséget és a közösségi érzést szolgalelkűséggé és kommunizmussá.

Ne felejtsük el azt a fordulópontot sem, amikor a klientúra- rendszer arra késztette a profikat, hogy elmenjenek olyan városokba, amelyekben a tudást nem vetik meg, a váradi kis Sorbonne-on plágiummal szerzett diplomák javára. Milyen mesterien sikerült az önkormányzat udvari sajtójának és szájalóinak, a helyi tv és a tabloidok segítségével a szavazásra jogosult munkásokat emlékeztetni, hogy semmilyen német vagy svájci diploma, semmilyen elismert képzés nem vetekszik a váradi líceumok és egyetem bölcsességével, sőt jele az arroganciának, az erkölcsi romlottságnak ha olyan okleveled van, amilyet nem másoltál a felügyelőd, vagy nevelőd hallgatólagos beleegyezésével. Még a polgármester is el kellett mondja, hogy nem értelmiségi nyávogásra van szüksége, hanem szorgalmas munkásokra, akik készen állnak az életüket az általa idehívott gyárakban tölteni; milyen nehéz volt meggyőzni a diákokat, tanárokat, szülőket és a népet, hogy az igazi iskola nem írástudókat képez, hanem minimálbérért dolgozókat az ipari parkokhoz.

Vagy amikor elhatározták, hogy az épületek homlokzatát a tulajdonosok javítsák meg, még ha a belső falak repedezettek és vizesek is, és a szegényeket sokszoros adónövekedéssel fenyegették, mert nem akartak homlokzatot javítgatni tetőjavítás előtt, amikor a köz pénzén javítottak elhagyott épületeket, milyen ünneplő sereg emelkedett fel, mekkora hazugságok hangzottak el! Milyen nehéz volt megértenünk, hogy egy szegények által lakott központban inkább legyenek üres épületek, mint hogy kényelemben éljen a hatvan éve itt lakó illető, fontosabb becsapni egy turistát, aki hat órát marad. Milyen kihívás volt bebizonyítani a PSD-hez való húzást és árulást annyi újságíróról, művészről, értelmiségiről és egyházi személyről! Nehéz volt a váradiaknak is elhinni, hogy akiknek beesik az eső a házába, azok így akarnak élni és az önkormányzat és a város fejlődése ellenében teszik ezt. De elhitték.

És amikor megváltozott a Fő tér, micsoda arcátlansággal keltek ellene ügyvédek, építészek, művészek, elképzelt törvényi és esztétikai gondokat kifogásolva! Mennyi pátosszal kellett Novicov asszonynak elmondania a váradiaknak, hogy ha kétes is az új terv törvényessége, architektúrája és esztétikuma, aki összerakta az egy csodálatos lelki ember és csak ez számít. Még szerencsénk van Gavriş úr lelkével, amely világos és szelíd és a mai napig mutatja a technikai hibákat, giccseket, repedéseket; milyen áldás a váradiaknak, hogy még egy századot kibírva a projekt felesleges voltával, elégedetlenségüket az alkotó jóságával csillapíthatják! Emlékezzünk arra a hatalmas mizériára, amivel a Bihoreanul lapnak hangsúlyoznia kellett ezt a jóságot, a bírálókat pedig butaságokkal elfedniük, mert a magas célok mindig magas kompromisszumokat követelnek.

És a magyarok – jaj! a magyarok! – hogyan próbálták meggyőzni őket, hogy a város már nem az övéké, mennyi kínnal járt megértetni a váradiakkal, hogy mivel ezek kisebbségiek, a város lakóinak negyede hol hatalmon van, hol ellenzékben és ennek megfelelően kell kezelni. Mert, kedves olvasók, igazi csoda életben tartani olyan félelmeket és gondokat, amelyeknek már a negyvenes években ki kellett volna halniuk. Mennyi önuralom, mennyi türelem kell ahhoz, hogy megértessék a váradiakkal, hogy ha a város alapítójáról neveznek el utcát vagy hidat az egy zavarkeltő közösségnek tett kompromisszum, a végtelen piszkálódásaik után. Mennyi tinta folyt el, amíg a világ megláthatta, hogy a kisebbségiek nem csak kevesebben vannak, hanem akár a gyerekek, tele vannak kényeskedéssel és szülői keménységgel kell őket kordában tartani.

Talán most, amikor a másodrangú pólusi státus már szinte érinti a város homlokát, a kedves olvasók talán késztetést éreznek, hogy hátradőljenek, de soha nem volt még nagyobb veszélyben a cél és az árulók fogai sem voltak még élesebbek. Nyüzsgésre és zajra van szüksége az irodákban, stúdiókban, szerkesztőségekben, utcákon, mert a győzelmi felkiáltásokat hordozó szélben az aljasok susogásai is hallatszanak: „Megmondtuk! Figyelmeztettünk”… (Folytatjuk)

Gabriel Miloia