Kommentár: A valós válság

Napjainkban nem olvasnak könyveket, hanem összefoglalókat, vagy idézeteket. A gondolkodó, az író, a vezető munkájának súlya egy édeskés cseppben desztillálódik, amit öt másodpercnél rövidebb idő alatt lenyelhetünk, és ami felolvad az egyének szellemében és tudatában.

Egy mindigkább idézett mondat az, hogy „a demokrácia a legrosszabb kormányzati forma, az összes többin kívül”, amit Winston Churchillnek tulajdonítanak. A gyakori ismételgetése azért van, mert társadalmi feszültségek vannak, és nemzetköziek is, amelyek árnyékában az elégedetlenek, félősek, vagy a szkeptikusak a demokrácia válságáról beszélnek, az újra meghatározásának szükségességéről.

Egyrészt a demokráciadeficit miatt siránkoznak: Oroszország egyre autoriterebb, és agresszivitása sok szomszéd államot zavar, amelyek „intézkedéseket” hoznak , a demokráciát jellemző balos politikák felfüggesztésének árán. Az Arab tavasz hiányos demokratizálási próbálkozás volt és felolvadt a polgárháborúban, katonai diktatúrákban és a Daeshben – ami a totalitarizmus negyedik inkarnációja, a francia forradalom óta. Az NSA megfigyelési botránya, bár kiváltotta a nép dühét és a kormányokét, nem volt semmilyen hatással. Ellenkezőleg, a terroristahullám után a tömegek felügyelete megkerülhetetlen valósággá lesz.

Másrészről ott van a „túldemokrácia”, az elszántság, amivel a civil szférák fokozzák nyomásukat a kormányokon. Az Occupy, Indignados, Colectiv mozgalmak mögött anarchikus erők érződnek, amelyek a rezsimek átalakításának ruháját hordják, és ígérik ezt a net, a mobilok, a facebook által, a közvetlen demokrácia eljövetelét hirdetve. Mindezen mozgalmak a szirénhangok között olyan tömegek érzetét keltik, amelyek nem akarnak igazságos kormányzást, hanem ők akarják átvenni az egészet. De a kormányzás ilyen intézésének van egy szörnyű konotációja, romboló: a felkelések közbeni rablások és a forradalmi igazságosztások „tisztességesen” zajlottak, olyan gondolatokkal, amelyek a korporatista entitásokat akarják megsemmisíteni, vagy közvetlenül ilyen-olyan akciót, politikát követelnek, mintha a kormányzás eleve a tüntetőknek járó báb lenne – itt is észrevehető a vállalás hiánya: a tömeg javaslatait a kormány ültesse gyakorlatba, és vállalja egyedül a csőd felelősségét.

Az USA-ban a kampány két éves lesz, mire befejeződik, és kivehetjük már belőle a csalódást okozó végső konfrontálódást Hillary Clinton, egy intézmények és pénzügyi és imázsszakértől által alkotott figura és Donald Trump között, aki pedig a néhai Corneliu Vadim Tudor amerikai változata. A győztes vezeti majd a világ egyik legerősebb hadseregét, amely félelmetes nukleáris arzenállal bír. Hogy az Ovális irodába jusson, mindkét jelölt megjelent a kedvelt Saturday Night Live műsorban, ahol táncolt, énekelt és szerepelt. A Fehér Ház felé vezető út úgy tűnik, nevetéssel van kikövezve, és ez többet elmond, mint Vladimir Putyin,a Daesh, Edward Snowden, vagy az Occupy Wall Street együtt: a demokrácia és a néphatalom válsága a nép szorgalmas munkája révén mélyül, ami annyira nagyszerű paradoxon, hogy Metternich forog a sírjában.

Hogy jutottunk ide? Mit lehet tenni? A mai gondolkodás, ami sima tengelyekre korlátozódik, a több és a kevesebb hatalom között enged választani, és mindkettő rosszal kecsegtet. Churchillnek igaza volt. De mégsem. A demokrácia optimális a brit kormányfő világának, amely vérben fuldoklik a nacionalizmustól és a totalitárius rezsimektől. De ezek nem a rendetlenség fő vonásai, hanem a modernségé. Ahogy Lucian Boia elegánsan összegzi, a modernitás olyan korszak, amelyben az ember nem a rá hagyott világban élt, hanem megpróbál sajátot alkotni. A 15. század óta nehezen haladt, a fény koráig, amikor annak a gondolkodása uralkodó lett. Azóta az első világháborúig mutatta is jótéteményeit: növekvő gazdaságok, forradalmi találmányok, vasút, orvoslás stb. Mindez nem ingyen, mert az ember mint természeti lény egyre inkább mesterségesen élt, saját erőfeszítései révén. Olyan sikerek után, mint az antibiotikum, repülő, net, liberalizmus, a számlán vér van, káosz, elidegenedés és a másik ember iránti megvetés.

A modernség alapja egy tévedés magja, amit hagytak nőni, és ami a rossz egy nagy forrása: az, hogy az ember racionális lény, ami logikai hiba, de ezt a felvilágosult szülők nem vették észre, de érzik az utódaik. Íme a levezetés: az ember az egyetlen lény, amely képes a rációra (jó premissza), racionális is. Tévedés: a racionális lény képes állandóan annak lenni, ám minden ember lehet racionális, de nem mindig az. Mégis a modernitás a rációt tette alappá, olyasmikben fészkelve, amiktől pedig idegen: lélek, érzelmek, alkotás, szex. Azt mondják, a modern embernek nincs hite. Tévedés. A hit mindig is vele lesz. De a hagyománytól eltérően a modernitás nem hisz az embernél fennebb valóban. Korrekt, ha úgy mondjuk: a modern ember a transzcendenstől mentes. Amilyen könnyen a középkoriak hittek a kereszténységben, a modernek a szocialistákban és a nácikban; a különbség, hogy az egyház az évezredes létében a metafizika használatában profi lett, miközben az ideológus egy komoly ügyekbe keveredett amatőr – és ennek súlyosak a következményei.

Három évszázad alatt a gondolat az utolsó következményeiig kitartott: ha minden, amit teszünk racionális, a határ a tudás és a vélemény, a gondolkodás és az érzés között megszűnik. Így a terroristák megtalálják istent a robbanásokban, a kormányzottak követelhetik a kormányzás megszüntetését, az atombombák pedig énekszóval, tánccal és péniszes viccekkel robbannak. Egy korszak végének komédiája. Mivel egy korszak végét éljük, és a jövő annyira sötét is, amennyire ismeretlen. Összevetjük a jelent a Romai Birodalom bukásával. A filiszteusok azt hiszik, hogy a hasonlóság a birodalom hatalmasságában van. Tévedés: az ókor vége a hasonlóság. Ma a demokrácia válsága nem a betegség, hanem a szimptóma – ahogy az ókoriaknak a köztársaság és a birodalom volt a legélhetőbb, és a középkoriaknak az állam és az egyház összefonódása, úgy a modernek a demokráciában találták meg az optimális megoldást. De megfelel ez majd az eljövendő isteneknek?

Gabriel Miloia