Három nővér: a legszomorúbb komédia

A nagyváradi Szigligeti Színtársulat pénteken este mutatta be a váradi színházban Csehov Három nővér című komédiáját Balogh Attila rendezésében.

A Három nővérben Moszkva az elveszett aranykornak, egyben az ígéret földjének is a szimbóluma, ugyanakkor rendezőelve is a darabnak azáltal, hogy nincs jelen, merthogy az egyik jelentéktelen garnizonvárosban játszódó mű szereplői sem saját jelenükben, hanem a (moszkvai) múltba révedve, és a szebb (moszkvai) jövő után sóvárogva élnek. A Három nővérben megjelenő embereknek a múlt megszépítő emlékei adnak erőt ahhoz, hogy elviseljék jelenüket, és tántorognak egy meghatározhatatlan, lényegében értelmetlen jövő felé, amit csak az utópia szintjén tudnak maguknak és másoknak megfogalmazni. Azért nem egy autentikus, cselekvésre ösztönző jövőképről beszélhetünk, mert ezek az emberek szinte kényszeresen ragaszkodnak ahhoz, hogy az általuk elképzelt jövőbeni boldogságban nekik ne legyen részük, mert vágynak ugyan a boldogságra, csak éppen nem hajlandók, nem képesek tenni érte, ehelyett a könnyebbik megoldást, az önáltatást választják.

Bizonyos értelemben megdöbbentő a mában nézni a Három nővért, amikor már tudjuk, sőt, megtapasztaltuk, hogy a történelem elsöpörte a föld színéről ezt a Csehov által ábrázolt, lényegében tarthatatlan, értelmetlenségben fuldokló társadalmat. Viszont távolról sem egy boldogságot hozó utópia valósult meg a régi világ helyett, ami miatt óhatatlanul is felmerül a kérdés: vajon ha ezek a tehetetlen, de alapjában véve jó emberek kevesebbet álmodoztak, és többet cselekedtek volna, akkor talán nem is vált volna valóssággá semmiféle népboldogítást akaró, de csak gyötrelmet hozó utópia? Erre a kérdésre maga Csehov válaszol a Három nővérben a bukás elkerülhetetlenségét sugallva. Az kétségtelen, hogy a három nővér és fiútestvérük is kifogástalan nevelést kaptak; minden hibájuk ellenére jólelkű, a tisztességet, a becsületet fontosnak tartó emberek ők, csak éppen tehetetlenek, ellentétben az alacsonyabb származású, a családba beférkőző Natalja Ivanovnával, aki szépen lassan átveszi az uralmat először csak férje, Andrej, majd pedig az egész család fölött. Ez is egyfajta beteljesedő jóslat, ami igazolja nemcsak Csehov legmélyebb mélységig hatoló emberismeretét, hanem társadalmi tisztánlátását is.

Koncepció

A mű koncepcióját valamivel tisztábban látom, mint a rendezőjét, ugyanis Balogh Attila az előadást megelőzően olyan elemek fontosságát hangsúlyozta, amelyek megítélésem szerint nem voltak annyira jelentősek. Az a legkevesebb, hogy sehol semmilyen teremint nem láttam a premier négy órája alatt, noha ennek a hangszernek az előzetes elképzelések szerint szimbolikus jelentést kölcsönöztek volna. Etekintetben már csak azért sem volt hiányérzetem, mert az előadás zenéje egyszerűen telitalálat: Dj Danaga zseniálisan ragadta meg és öntötte hangzó formába a csehovi mű időtlenséggel egybefonódó melankóliájának, merengésének és a tehetetlenségbe belenyugvó bánatának a hangulatát. Az egész előadás atmoszféráját meghatározta ez az idő semmibe folyását érzékeltető sejtelmes és áradó zene. De visszatérve a rendezői koncepcióra, mint Balogh Attila elmondta, a felnövés képtelenségének alapgondolatára építette rendezését, én azonban nem tudtam elvonatkoztatni a fentebb már említett, a szereplők jellemét meghatározó társadalmi tényezőktől, amelyeket legalább olyan lényegesnek, ha nem lényegesebbnek éreztem az előadásban, mint a felnőtté válás képtelenségének pszichológiai, érzelmi vonatkozásait.

Konfliktusok

Emellett Balogh Attila az elodázott, de soha ki nem robbanó konfliktusok darabjaként jellemezte az általa rendezett Három nővért, viszont a péntek esti premier egy ettől eltérő szerkezetet tárt elénk, amiben szerepe volt Golicza Előd (m.v.) díszlettervezőnek is, aki nem a díszletek látványosságával, hanem a színpadtér szűkítésével, illetve tágításával keltett a szereplők viszonyrendszerét is befolyásoló hatást. Az első felvonásban a szereplők valóban egymás mellett elbeszélő magányos alakoknak tűnnek, és ezt az emberek közötti távolságot erősíti a gyakorlatilag teljesen üres, ezáltal nagyon tágas, az orosz föld végeláthatatlanságát is érzékeltető színpadtér. Ezzel szemben a második felvonás leszűkített terében, a tűzvész éjszakáján már nagyon is éles konfliktusok játszódnak le a színpadon, gondolok itt például Olga és Natalja Ivanovna kettősére vagy Mása vallomására testvérei előtt. E leszűkített, zsúfolt térben és a tűzvész okozta határhelyzetben az embereknek mintha már nem lenne módjuk elbeszélni egymás mellett, hanem arra lennének kényszerülve, hogy cselekdjenek, és reális kommunikációt folytassanak egymással.

Mindezek után a harmadik, utolsó felvonás ismét kitáguló terében visszatér a furcsa, elfolyó hangulat, amelyben a szereplők, a második felvonás veszélyhelyzetében megcsillanó cselekvőkészségükkel ellentétben a másik ember szenvedésének jobbára tehetetlen szemlélőivé vedlenek vissza. A rendező a táncok kiemelkedő szerepéről is beszélt, én azonban úgy érzékeltem, hogy a táncok és a koreografált gesztusok csak kiegészítő elemek voltak az előadók színészi játéka mellett, mögött. Vagyis több szempontból is a meghirdetett rendezői szándék és a látott végeredmény közötti erős különbséget véltem felfedezni, de ez nem volt zavaró, és nem csak amiatt, mert a színház varázsát amúgy is a rögzítetlenség, az állandó mozgás adja, hanem azért is, és talán főként azért, mert színészeink a világirodalom e gyöngyszeméhez méltó érzékenységgel nyúltak hozzá a műhöz.

Alakítások

Az előadás színművészei számos emlékezetes jelenettel ajándékozzák meg a közönséget: Csebutikin (Kardos M. Róbert) részegségi jelenete, Mása (Tasnádi-Sáhy Noémi) elválása szerelmétől, Andrej (Kocsis Gyula) megrendítő számadása az előadás végén csak néhány példa a színészi csúcsteljesítményre. Ababi Csilla (Irina szerepében) és Kocsis Gyula megmutatták ebben az előadásban azt, milyen értékes tagjai ők a váradi társulatnak, annak ellenére, hogy általában nem szokták elhalmozni őket nagy szerepekkel. Nem is beszélve Csiky Ibolyáról, Dobos Imréről és Hajdu Gézáról, akik minden egyes előadásnak rangot adnak alakításaikkal. Ifjú Kovács Levente kifogástalanul hozta a bárgyú, de saját helyzetével és képességeivel mégis tisztában lévő, felesége szerelméért még a megcsalatás szégyenét is megalázkodva tűrő Kuligint, Kardos M. Róbert nagyot alakít a nihilizmusba és a szolipszizmusba belebutuló Csebutikin szerepében, a pszichopata Szoljonij pedig parodisztikus megformálása mellett is kifejezetten ijesztő Hunyadi István domborításában. A nemesi családba bekerülő, majd lassanként a felettük az uralmat átvevő Natalja Ivanovna felcseperedésének és átalakulásának folyamatát nagyszerűen jelenítette meg Gajai Ágnes.

Az Olgát, Tuzenbachot és a Versinyint játszó Szilágyi Kata (m.v.), Szotyori József és Dimény Levente is jók voltak, bár ez utóbbi figurát egy kissé túlironizáltnak éreztem, többek között az engem a rapperekre emlékeztető sajátságos gesztusai miatt, emiatt a darab szereplőinek a szövetében nem kapott kellő hangsúlyt az, hogy kulcsfiguráról van szó. De lehet, hogy éppen ez volt a cél, hisz megjelenésével valóban felbolydul ugyan az állóvíz, de az előadás végére kiderül, hogy az új élet reményét hordozó és hirdető Versinyin csak álreményekkel kecsegtető alak, közjáték a nővérek és a város életében. Tehát ha nem is tökéletes, és a 2016-ban már kockázatosnak számító hosszúsága - négy óra! - ellenére a Szigligeti Színház Három nővére rendkívül értékes és érdekes feldolgozása Csehov kolosszális, számos interpretációs lehetőséget kínáló művének. Az alkotók mertek élni ezzel az lehetőséggel, bizonyítva, hogy a Csehov darabjában felvonultatott szereplőkkel ellentétben a Nagyváradi Szigligeti Színház felnőtt; egy olyan szintre, ahonnan remélhetőleg csak még feljebb vezet az út.

Pap István