Független Színházi Napok: a váradi nézők harca a Harccal

A sepsiszentgyörgyi M Stúdió többszörös díjnyertes előadását, a Kampfot láthatta vasárnap este a váradi közönség a Szigligeti Stúdióban a Független Színházi Napok rendezvénysorozat keretében.

A vasárnap este látott mozgásszínházi produkció német címéről – Kampf (Harc) – óhatatlanul is a világtörténelem leghírhedtebb politikai könyvére, Hitler Mein Kampjára asszociálok, és a produkció jórészt éppen egy olyan elképesztően agresszív, durva, diktatórikus társadalmat jelenít meg, amelyben van egy mérhetetlenül gonosz, az emberek fölött álló teljhatalmú vezér, és vannak a bábként, puszta tárgyként kezelt emberek, akiket a diktátor arctalan tömeggé gyúr, és kénye-kedve szerint meneteltet, kínoz, aláz meg.

A gonosz megtestesülése

A körülbelül egy órás előadásnak több mint a felében ez az elnyomó rendszer jelenik meg, amelyben az emberre súlyként rátelepedő félelmet a monoton, zajos, nagyon hangos, és idegtépő zene, valamint kiabálások, pofoncsattogtatások érzékeltetik. Ennek a tobzódó durvaságnak a megkoronázása az Orbán Levente táncos által megformált mérhetetlenül gonosz alak: meztelen felsőtestének minden izma külön táncot jár, előretolt fejével egy óriás, púpos gólem megszemélyesítőjévé válik, nézésének és arcmimikájának pedig hihetetlenül agresszív és kegyetlen kisugárzása van. Ennek a figurának a megformálása kétségtelenül az elődadás legerősebb, legsikerültebb eleme. Az ellentétes póluson a Bajkó László által domborított figura áll, aki a darab elején többször is megjelenik egymagában ülve talán a tisztaság megtestesítőjeként, később azonban a bábemberek csoportjában találjuk őt. A darab legvégén, amikor a közösség fellázad a vezér ellen, és letaszítja őt, a pozitív és negatív alak összetalálkozik egy meg nem határozott helyen, és ezzel lesz vége az előadásnak, egyfajta jin-jang üzenetet fogalmazva meg.

Hangulati váltások

Az ellentétes erők egymásba fonódásának keleti bölcsessége tetten érhető az előadásban olyanformán is, hogy a durva, elnyomó társadalmat bemutató részeket könnyedebb, talán humorosnak is tekinthető jelenetekkel oldotta fel a rendező-koreográfus, Fehér Ferenc. Nekem az volt az érzésem a helyszínen, hogy a nyomasztó hangulat váltásaként egyfajta megváltásként hatottak ezek a részek, és a nézők mintegy felszabadulásként, védekezésként reagáltak nevetéssel azokra a nem is feltétlenül vicces jelenetekre. Ehhez a ponthoz érve kell megállapítani, hogy az előadásnak nagyobb volt a füstje, mint a lángja, hiszen egy idő után a hatásos jelenetek hatásvadásszá silányultak a folyamatos ismételgetés nyomán, és ahelyett, hogy előrelendítették volna a darabot, megrekesztették azt egy bizonyos állapotban, ráadásul az ismétlések azt a kellemetlen benyomást is keltették, hogy a rendezőnek nem volt több ötlete, amit beépítsen ebbe a produkcióba. Nem is beszélve a könnyedebb jelenetekről – a hálósipkás Döbrögi és a lány románca, a hárman egy ruhában eltaposnak egy kukacot jelenet –, amelyeket mintha egy másik előadásból emeltek volna be a Kampfba.

Hatásvadász

A következetlennek, hatásvadásznak tűnő előadásban azért a táncosok kitettek magukért: kiválóan összpontosítva mutatták be a közös mozgásokat, és a szinkronizálás is kifogástalan volt, hiszen a diktátort játszó Orbán Levente jelzéseire úgy mozogtak, hogy sikerült azt az érzetet kelteniük, hogy valóban egyfajta láthatatlan zsinóron, ellenállhatatlan erővel mozgatott marionettek ők a mindenható vezető kezében. A diktatúrát bemutató részek közötti közjáték jellegű táncjelenetek inkább érdekesnek, semmint hatásosnak voltak mondhatók, és a történetet is meglehetősen összezavarták. A Kampfban több volt a potenciál, mint amennyit sikerült megvalósítani belőle, nem kínálta fel a komoly problémafelvetések válaszkeresésének kellemes izgalmát, hanem a minden áron hatni akarás elbizonytalanító érzésével engedte útjukra a nézőket.

Pap István