Az anyaság pusztító vágya

A gyermektelen, kitaszított nő drámája jelent meg zenében, táncban, dalban kifejezve a nagyváradi színház színpadán pénteken este. A Yerma 21-et a Nagyvárad Táncegyüttes mutatta be.

Sötét, monoton világba lép be az, aki bemerészkedik abba a közösségbe, ahol a nők feketébe öltözve, egy ritmusra, egyszerre mossák a ruhákat. Egy elzárt embercsoport ez, ahol mindennek és mindenkinek meghatározott helye és szerepe van, ahol nem lehet mást tenni, és nem is történhet más, mint amit a kistársadalom helyesnek, elfogadhatónak tart. Yerma (Kerekes Dalma) talán nem is szeretne kitűnni mások közül, életét meghatározó vágya az, ami minden fiatal nőé: hogy gyermeke szülessen. Csakhogy valamilyen okból neki nem lehet gyermeke, márpedig ebben a közösségben a gyermekáldás hiánya oka és következménye is a meddő, vagy annak hitt nő kitaszítottságának, hiszen azon a helyen, ahova a Nagyvárad Táncegyüttes most elvisz minket, csakis a nő lehet a bűnös a gyermekáldás elmaradása miatt. Az előítéletek mögül azonban kirajzolódnak az igazi okok is: Yerma nem szereti férjét, Juant (Szőnyi József), de a törvény, a rend azt követeli, hogy csak tőle lehet gyermeke. Yerma szíve valaha Victorért (Brugós Sándor) dobogott meg, és talán ha nem a közösség, hanem a szív törvényei lennének erősebbek, véget érhetne az értelmetlen szenvedés, de itt vastörvények uralkodnak, melyek sorsszerűen vezetnek a tragikus végkifejlet felé.

Sorstragédia

Yerma kálváriája olyan, mint egy nyomasztó álom ebben a mozgással, tánccal, gesztusokkal és zenével elmesélt történetben, és ezt az álomszerűség-érzést fokozza az, hogy ahogy haladunk előre a történetben, úgy szabadul fel Yerma és környezete is egyfajta átok alól, és világosodik, fényesedik meg a környezet is, és az emberek is, akik levedlik fekete ruháikat, hogy színes, világos, rikító ruhákba öltöznek (ide kívánkozik Cristina Breteanu díszlet- és jelmeztervező neve). És amikor Yerma végez urával, minden mintha a helyére kerülne, holott csak a szenvedő nő számolt le végérvényesen reménytelen vágyával azáltal, hogy férjét megölve a gyermekáldás lehetőségét is végleg feladta.

Hatásos minimalizmus

Widder Kristóf rendező-koreográfus gyakorlatilag mindent megkövetelt a táncosoktól, akiknek nem csak táncolniuk, de színészkedniük, és alkalomadtán énekelniük is kellett a Garcia Lorca drámájában lévő dalokat. A Widder által előrevetített és a rendezésben meg is valósított minimalista formanyelv érvényesült a színpadon: a táncosok sokszor apró, visszafogott gesztusokkal fejezték ki a közösségben és főleg a lelkekben lejátszódó drámát. Így a gesztusokat a mimikával is meg kellett erősíteni, ebben a vonatkozásban pedig mind Kerekes Dalma, mind Szőnyi József érzékletesen teljesítettek, csakúgy, mint a többiek, akik egy-egy mozzanat erejéig előléptek a csoport tagjai közül, hogy valamilyen módon jelzést adjanak a közösség és a főhős viszonyrendszeréről. A rendezői alapkoncepcióhoz tökéletesen igazodott Bakk-Dávid László zeneszerző is, aki hatásos hanganyagot komponált ehhez a műhöz. A hagyományos folklórt olykor modern, atonális, vagy akként ható megoldásokkal keverő, az egyszerű, minimalista dallamszerkezetekkel, sűrű ismétlésekkel, monotonitással operáló zene a hangok nyelvén érzékeltette azt a kényszerpályát, amelyen mindenki haladni kénytelen ebben a rendkívül zárt világban, és amely ugyanakkor tökéletesen érzékeltette az egyedül küzdő, de megtörni nem akaró nő kitaszítottságát. A Nagyvárad Táncegyüttes zenekara és a meghívott muzsikusok által megszólaltatott zene még élőbbé, még hatásosabbá tették a fentebb leírtakat.

Bátorság és bizalom

Különös, szokni szükséges előadást alkotott a fiatalokból álló gárda, a táncosok pedig hittek ebben a koncepcióban, ezért is sikerülhetett ilyen kifejezőre az előadás. A táncszínházi forma és közvetítő nyelv rendkívüli koncentrációt igényel a mozdulatokat „megszólaltató” táncosoktól és a befogadó közönségtől is. A nagy koncentrációigényű, alapjában véve nyomasztó hangulatú kilencven perc, mi tagadás, kissé megterhelő lehetett a közönség számára, annál is inkább, mert érzésem szerint nem minden jelenetben érvényesült a potenciális drámai hatás. Mindazonáltal csak bátorítani és támogatni lehet a Nagyvárad Táncegyüttes újra való törekvését, hiszen bizonysága ez annak, hogy a társulat bízik nem csak a maga képességeiben, de a közönség nyitottságában is. Érdemes és kifizetődő tehát, ha a közönség is e bizalom jegyében fordul művészeink, és produkcióik felé.

Pap István