A nacionalizmus búvópatakként tör néha elő

Nagyvárad- A közelmúltban Rainer M. János Széchenyi-díjas történész, az 1956-os intézet főigazgatója tartott előadást Nagyváradon, a megyei RMDSZ által alapított Szacsvay Akadémia keretében. Ezután az idén zárult Búvópatak-projektről nyilatkozott az Erdély Online-nak.

- Miért kezdeményezte 2011-ben az 1956-os Intézet Alapítvány a projektet, s miért ez lett a neve?

- Kiindulópontunk vállaltan aktuális, jelen idejű politikai és kulturális kérdés volt. A magyar politikai és közbeszéd problémáinak egyik okát abban láttuk, hogy a magyar rendszerváltás diskurzusa és szereplői rendelkezésére nem állt korszerű, ápolt és folyamatos történeti-politikai hagyomány, politikai nyelv, politikai kultúra. Léteztek hagyományok, kialakult értelmezésük és alkalmazásuk útja és módja – a folyamatosság és a szabad diskurzus több évtizedes hiánya azonban súlyos nyomot hagyott a politikai kultúrán és nyelvezeten. Azt feltételezzük, hogy a korszerűtlenség és más fogyatékosságok egyik oka ez a sajátosság. A magyar demokrácia első húsz évének egyik legmarkánsabb jelensége a magyar konzervatív-jobboldali politikai hagyomány gyors újraéledése volt. 1989 után a közbeszédben, a politikai ideológiákban, a politikai szerveződésekben – s lemérhetően a közgondolkodásban is – a modern kori magyar politikai gondolkodás minden jobboldali áramlata megjelent, a keresztény konzervativizmustól egészen a szélsőjobboldali radikalizmusig. A korszerű nyugati konzervatív-jobboldal különféle áramlatai, amelyeknek nem volt jelentős hazai hagyományuk, sokkal kevésbé karakterisztikusan jelentkeztek. A magyar jobboldali hagyomány megszakított, ki- és megbeszéletlen, reflektálatlan. A magyar konzervatív-jobboldali politikai gondolkodást a hivatalos diskurzusból a szovjet típusú rendszer teljes időszakában száműzték. Azt próbáltuk vizsgálni tehát, hogy mi történt a jobboldali politikai gondolkodás reprezentánsaival a szovjet típusú rendszer időszakában és milyen lappangó vagy rejtőzködő diskurzusokban maradt fent a különféle jobboldali politikai gondolkodások folytonossága. Ez utóbbira utalt a projekt elnevezése.

Jobboldaliság

- Melyik az a 6 ország, amelyik részt vett benne?

- Magyarországon kívül Szlovákia, Csehország, Lengyelország, Románia és az Egyesült Államok egy-egy történésze segítette munkánkat, de a projekt munkáinak nagy részét az 1956-os Intézet kutatói és az egri Eszterházy Károly Főiskola történész doktoranduszai végezték. A vizsgálódás természetesen nem vonatkozott az USA-ra (onnan a kitűnő román származású történész, Vladimir Tismăneanu volt a résztvevő), viszont kiterjedt Észtországra.

- Miben különbözik a felsorolt országok jobboldalisága, és melyek a kapcsolódási pontok?

- Négy országot jelöltünk ki, közülük kettőnek a népei évszázadokon át részben a magyar állam keretei között éltek, de a késő modern korban divergáló kulturális fejlődésük is a magyar társadalom „közelségében” zajlott le. A jobboldal, illetve a konzervatív definíciójában mindenképpen jelen lévő erőteljes nacionalizmus éppenséggel meghatározó volt a szlovák és a román jobboldaliságban, de talán más politikai ideológiákban is. A harmadik példa, az ugyancsak a Habsburg-monarchia állami közelségében, ugyanakkor az előbbieknél jelentősebb kulturális távolságban lévő cseheké arra mutatott rá, hogy a nacionalizmus nem feltétlenül foglal el központi helyet a vizsgált értékalakzatban. Végül már első közelítésünk során bevontunk egy meglehetősen távoli példát is. Észtország persze – a távolságtól függetlenül – a szovjet birodalom része volt a második világháború után, mégpedig a belső birodalomé. Sok tekintetben eltérő esettanulmánya még élesebb fénybenmutatja a hasonlóságokat – így például a közelmúltnak (elsősorban a második világháborúnak és a holokausztnak) tulajdonított sajátos jelentésekét.

Liberalizmus

- Miért van az, hogy Magyarországon a jobboldaiak körében szitokszónak számít a liberalizmus - most éppen Soros György a fő mumus -, más országokban pedig nem? Romániában például a "szabadelvűek" egyik tömörülése a Nemzeti Liberális Párt nevet viseli, s sokszor eléggé nacionalista vagy magyarellenes hangot üt meg...

- A liberalizmus magyar esete elég sajátos – fő oka szerintem a FIDESZ, e valaha liberális párt sajátos politikai „apakomplexusa”. 1994-ben a magyar liberálisok koalícióra léptek az egykori állampárt utódaival, akik sok tekintetben maguk is hajlottak a piacgazdaság mai liberális (valójában neokonzervatív) felfogására, és elfogadták szabadelvű politikai szerkezetet. A határozottan nacionalista irányba forduló FIDESZ minél több vonatkozásban akart különbözni attól a párttól, amellyel egykor szoros kapcsolatokat ápolt.

- Az idei zárókonferencián- a tudósítások szerint- arról beszélt, hogy a Horthy-kori és az 1990 utáni jobboldalt a nacionalizmus köti össze. Az anyaországi jobboldal tehát eltér a nyugat-európai konzervativizmustól, amely a demokratikus hatalomgyakorlásra fekteti a hangsúlyt. Miért gondolja így?

- Pontosan azért gondolom ezt, mert a hazai politikai diskurzus magát konzervatív-jobboldalinak nevező részéről három év vizsgálata alapján elmondható: a Horthy-kor, belsőleg feldolgozatlan hagyománya, nyelve és kultúrája 1989 után komoly szerepet játszott e tábor integrációjában. Ennek oka részben a kapilláris rendszerekben történő (családi) áthagyományozás, kisebb részben személyi folytonosság. És még egy dolog: egy generációs szempontból új, jellegzetesen kádári, múlt (és hagyomány) nélküli politikai vállalkozó csoport tudatos döntése. A döntés mélyén az az egyszerre racionális felismerés, egyszersmind voluntarista döntés állt, hogy a magyar társadalom leginkább mobilizálható része ezt a nyelvet, ennek egyes elemeit érti. Ezt a döntést Orbán Viktor és köre több mint húsz éve hozta, de következményei az utóbbi öt évben váltak látványossá. A magát újranemző archaikus nemzeti gondolkodás ez idő alatt Magyarországon hatalmas teret nyert, és nem titkoltan hegemóniára tör. Kiteljesítésén szellemi „műhelyek” dolgoznak, esetenként a legmagasabb szintű állami tisztviselők hirdetik „eszméit”. És valóban, nyíltan szemben állnak már nemcsak az 1989-es magyar rendszerváltás szabadelvű tartalmával, hanem az európai liberalizmus, szocializmus és a demokratikus hatalomgyakorlás elveivel is, amit pedig az ottani konzervatívok természetesen elfogadnak.

- Meglátásában a magyarországi jobboldal miért a nacionalista hagyományhoz nyúl vissza, s nem a nyugat-európai konzervatív jobboldal újabbkori fejleményeit veszi alapul?

- Az előbb erre is próbáltam utalni. A felismerésre, hogy Magyarországon a nyugati eszmeáramlatok közül a baloldali-szocialista és liberális ideológiák adaptációja hosszú múltra tekint vissza, a konzervativizmus modernizációja viszont rendre elmaradt. Elmaradt 1989 után is. A magyar jobboldal különös tragédiája, hogy Antall József korán eltávozott körükből – azt hiszem, ő értette e helyzetet, még talán veszélyességét is érezte. Ő sem ment túl messzire Horthy-Magyarország bírálatában, de voltak határok, ahol bizonyára „zárt” volna. Ilyenek talán még a mai orbánisták körében is léteznek, de sokkal mélyebben fogadják el azt a tradíciót, mint Antall. A Fidesznél mindenesetre elég hamar rájöttek arra, hogy a vulgáris és aktuálizált antikommunizmus kiválóan használható ellenfeleikkel szemben. Akik természetesen sohasem voltak kommunisták a szó eredeti, ideológiai értelmében, vagy legfeljebb zsenge ifjúkorukban hittek valamiféle kommunisztikus eszményekben. De ezekhez az antikommunista múltképnek semmi köze nem volt, az leginkább a „kommunisták” nemzetellenességével operált. Ezt nagyszerűen rá lehetett építeni 1956-ra, még inkább a szovjet típusú rendszer sérelemközpontú emlékezetére. A jobboldali emlékezetpolitika a mai napig ez, és tegyük hozzá: ez meglehetősen sikeres és elfogadott konstrukció.

Nemzetellenesség

- Miért van Ön szerint, hogy a magyarországi balliberális oldal valahogy mindig ügyetlenebbül nyúl a nemzeti témákhoz, s ezért aztán olyan jelzőkkel illetik, minthogy hazaáruló, vagy nemzetellenes?

- Az MSZMP egy 1956 utáni párt, és Kádár számára a forradalom egyik fő tanulsága a nacionalizmus elleni harc volt. Ez az utolsó pillanatig, a már java részben technokratákból álló káderelitnek is meggyőződése volt, vagy inkább ebben szocializálódott. Nyilván hitelesebbnek érezték, hogy 1989 után a világpolgár szerepében próbálnak adaptálódni a Nyugathoz. Ez utóbbit igazolta, hogy a rendszerváltás körül szellemi tekintetben rendkívül befolyásos liberálisok is így gondolkodtak, vagy legalábbis így lehetett érteni őket. Nem hiszem, hogy a baloldal és a liberálisok tudatosan adták volna át a nemzeti tematikát a jobboldalnak. A haladásban hittek, és kissé ők is csak a Horthy-kori csomagolásban tudták elképzelni a nemzeti problémákról való beszédet – azt viszont elutasították. Hasonló volt a helyzet általában a történeti identitásképzéssel. A jobboldal előbb jellemzett erőteljes konstrukciójával szemben legfeljebb a viszonylag kiegyensúlyozott, de nem túlságosan erőteljes liberális történeti identitásképzés állt, illetve a szocialisták kényszeredett hallgatása. Utóbbit csupán egyszer, 2006 körül törte meg Gyurcsány Ferenc, aki azt mondta, hogy a pártjának választania kell Kádár és Nagy Imre között. Valódi kérdés, de a válasz továbbra is csak kényszeredett hallgatás volt.

Ciucur Losonczi Antonius