Nyílt levél Nagyvárad főépítészének

Tisztelt Városi Főépítész Iroda tagok, Tisztelt Városi Főépítész Asszony! Csupán most írok Önnek, néhány magyarázatot szolgáltatván, habár már 2012 óta adós vagyok ezekkel, amikor elindult a Muian-projekt, azonban helyén valónak éreztem ezeket elhalasztani a kiváltott sajtó- és médiatumultus miatt, és hogy ne kompromittáljam a végső kiállításomat – Muian II –, amelyet ebben az évben szerveztem meg.

Mikor saját képmásomat városunk több épületére is rápecsételtem, a sajtó reakciója olyannyira heves volt (egy ismert riporter azt sugallta nyilvánosan, hogy öljenek meg, egy másik pedig, hogy elmebeteg vagyok stb.), hogy tudtam, hogy bármely érv elvesződne a gyalázkodások fergetegében. Azon kevés interjú is, melyet adtam, el lett torzítva, nem azt sugallta amit én szerettem volna, hanem amit az interjút kérő újságíró kívánt. Odáig fajult a dolog, hogy olyan személyek, akikkel soha nem beszéltem, nyilvánosan nyilatkoztak a munkámról vagy a személyemről, mintha mindig is ismertük volna egymást, vagy mérnöki oklevéllel rendelkező újságírók műkritikába bocsátkoztak. Társadalmunkban megszoktuk, hogy elég gyakran a riporter többet tud a Művészetről, mint a művészek, és többet a műről, mint maga az alkotó. Azonban, ez nincs így.

Biztos vagyok benne, hogy mint Városi Főépítész, szembesül az „utcaművészet”, illetve az éjszaka leple alatt megjelenő feliratozások és rajzok problémájával, melyek fejfájást okoznak azoknak, akik ezeket eltüntetni vagy eltűrni kényszerülnek. Nagyon jól tudom, hogy a projektem ezen fejtörésekhez adódik. Mindezek ellenére, osztozom Önnel az „utcaművészet” iránti ingerültségében, habár egy egészen más perspektívából. Ma, az embereket mindenütt bátorítják, hogy szüntelenül fejezzék ki magukat, bármely eszköz révén és bármely témára vonatkozóan. Gyakran, a kifejezésünk ténye, úgy a politikában, a spiritualitásban, a közgazdaságban vagy a művészetben fontosabb, mint maga az amit kifejezünk. A véleményszabadság felszabadult az érvek és a felelősség alól.

A névtelenség a legelterjedtebb módszer, mely révén kifejezzük magunkat, a következmények által szabott korlátok nélkül. Az írott sajtóban, az újságíró a legpiszkosabb dolgokat fogalmazhatja meg az álnév leple alatt. A mindennapi életben, bármikor zaklathatnak, inzultálhatnak névtelen virtuális személyek. És mi mást képviselnek a legtöbb esetben a graffitik? Ugyanoly könnyedséggel, amellyel egy álnevet tudunk alkotni, bármikor vehetünk egy doboz festéket vagy egy bicskát, melyek segítségével indulatainkat, csalódásainkat és kudarcainkat felszabadíthatjuk.

Mi mást képviselnek az épületek, mint azt az építészeti közterületet, melyben a város élete zajlik? A történelmi épületek pedig, a legszentebb, leggondozottabb és tiszteletet parancsoló részei az építészeti közterületnek. Az épületeken megjelenő rajzok és feliratok vajon nem az ezeket készítő személyek kifejezését képviseli? De leggyakrabban, az új vagy régi, a rozoga vagy felújított épületeken megjelenő kifejezéseknek nincs értelme, nincs értéke vagy nincs relevanciája. A „Muie Steaua” feliratnak nincs különösebb jelentősége az utcán elhaladó személy számára, sem az „ETAL” mozaikszónak – amit feltehetőleg egy helyi banda tagjainak nevének kezdőbetűi alkotják –, mivel nem ismertek, ezek közömbösen hagynak minket. És mégis, ezek a dolgok szüntelenül és megállíthatatlanul kifejezésre jutnak.

Az én projektem nem arról beszél, hogy mit kellene kifejeznünk, sem arról, hogyan fejezzük ki magunkat, hanem annak fontosságáról, hogy vállaljuk amit kifejezünk, legyen az pozitív, negatív vagy „vitatott”. A tetteinkért való felelősségvállalás, már az idők kezdete óta végigkíséri civilizációnkat: Krisztus példabeszédei révén, a filozófia révén, az iskolákban oktatott „polgári kultúra” révén, már a legéretlenebb korban találkozunk ezzel a felfogással. Mégis, ma folyton próbáljuk ezt kikerülni, minél többet profitálni, minél kevesebbet kockáztatva. Siránkozunk korunk alacsony erkölcsiségéről, a politikai életben zajló csalásokról, a pénzügyi átverésekről, embertársaink hazugságairól anélkül, hogy elfogadnánk, hogy az egyetlen menekvést annak vállalása jelenti, amit kifejezünk, amit gondolunk vagy amit teszünk. A nyilvánosságot mérgező fenyegetések, firkák vagy sértegetések – a sajtó, az internet vagy az utca révén – a kifejezés, és nem a szólásszabadság aktusai, mivel a garantált szabadság, mely következménymentes, nem szabad, hanem gyáva.

Nem az én dolgom, és hatalmamban sem áll az életünk számos területén fennálló problémákat előterjeszteni. Azonban tudom, hogy ezen méreg egy részét a felelőtlen kifejezés alkotja, a változás jele pedig egy olyan kifejezési módból kell eredjen, mely feljebbvaló kecsessége és méltósága révén: a Művészetek. Ezen okból választottam nem csupán a saját képmásomat, hanem ennek teljes vállalását is: meggyőződésem, hogy cselekedeteink természetétől függetlenül, legyenek azok jók, rosszak vagy „szürkék”, vállalnunk kell ezeket és terhüket viselni, mivel letagadásuk önmagunk megtagadását jelenti, s aki önmagát elárulja, nem lehet művész, politikus, újságíró, vagy teológus. Annál inkább kell vállaljuk cselekedeteinket, mikor a legsúlyosabb problémákkal kapcsolatban fejezzük ki magunkat vagy az „utcaművészet” révén, mikor a féltve őrzött épületeket érintjük (azt képzelni ezekről hogy érintethetetlenek, azt jelenti, hogy önmagukat ámítjuk). A Művészetnek nem az a szerepe, hogy létünket megszépítse vagy megédesítse, hanem azon igazságok feltárása önmagunkról, melyeket a vallás, a filozófia vagy a kormányzás nem képes megtenni.

Szememre vetették, hogy amennyiben mindenki hozzám hasonlóan cselekedne, a közterület összeomolna, történelmi értékeivel együtt. Ellenkezőleg, én úgy vélem, hogy ha mindenki úgy cselekedne mint én, kevesebb és értékesebb beavatkozások léteznének, és általában, egy konstruktívabb és kevésbé zajos nyilvános környezet. Szememre vetették, lépéseim „nagy port kavaró” jellegét. Azt kérték, hogy cselekedeteim értékének tagadhatatlan bizonyosságát nyújtsam. Hogyan tudnék én bizonyosságokat alkotni, mikor már az iskolában is arra tanítanak minket, hogy bármire vonatkozóan klisékben gondolkodjunk, hogy nekünk megfeleljen? Ma, a királyokat, a hősöket vagy a szenteket letagadják, és a zsarnokokat vagy a gyilkosokat nemesi rangra emelik. Éppen egy művész szolgáltasson bizonyosságot, melyet – anélkül, hogy észrevennénk – programozva vagyunk, hogy kifogásoljunk?

A Muian I (graffitik) és a Muian II (kiállítás a kiváltott reakciókról) projektek, generációm legértékesebb román művészeit gyűjtötte csapatba. Nemzeti szinten, a Muian, ágazatának mérföldkövét képviseli, a nemzetközi meghívások és együttműködések pedig elismerését jelképezik. Nagyváradon kevesen emlékeznek az ez évi Képzőművészeti Szalonra, vagy a 2014-es Színházi Fesztivál nyertesére, de a Muian projektről a sajtó továbbra is rendszeresen beszél. Nem létezik olyan nagyváradi lakos, aki nem ismerné, ne lenne véleménye róla, vagy ne tévesztette volna össze Victor Ponta volt miniszterelnök képmásával. Több száz helyre lévén pecsételve, kevés az olyan sajtó- vagy turistafotó, amely ne örökítette volna meg; megjelenik városunkban forgatott két film kockáin is. Mondhatjuk, hogy a Muian Nagyvárad legismertebb, és ennek jellegzetes alakja, mivel egyedi lépést képvisel a korszerű nyugati művészetben.

Ma, az Ön erőfeszítései révén városunk megújul. Egyesek azt mondják, hogy már késő, azonban én úgy vélem, hogy a nehézségek, akadályok és halasztások arányosak egy ilyen ambiciózus projekt esetében. Kívülállóként tekintve, úgy vélem, hogy ennek a változtatásnak a pillanata, most a legalkalmasabb. Világunk egyre háborgóbb, és habár a jövőt nem tudjuk előrelátni, érezzük, hogy egy jelentős változás bekövetkezte küszöbön van. Ösztönösen érezzük egy új időszak, egy új alkotás közelgését. Ezért helyénvaló, hogy városunk az eljövendő változásokkal egy új arculattal nézzen szemben. Egy hasonló megújhodás történt most egy százada, mikor a ma felújítás alatt lévő szecessziós épületek épültek. Mikor ezeket az épületeket emelték, az építészek vehemens kritikákat váltottak ki, mivel azon kisebbségi közösségek jelképeit és népi stíluselemeit használták, amelyeknek hozzáférése a város életéhez és a társadalomhoz korlátozva volt.

A Muian-projekt nem az én tulajdonom, mivel – habár én alkottam meg – jelentőséget azok adtak neki, akik ezt megvitatták és értelmezték. Számos ingatlantulajdonos megsemmisíti, habár ez nem az ő birtokuk, nem az épület, hanem a közterület egy toldalékát képezik. Érdemben, ennek részét képezik. Önhöz fordulok, mivel a Városi Főépítész hivatala az építészeti közterület megőrzője és gondnoka; projektem esetében, Ön a gondnok, akinek ez gondjára volt bízva. Ma, a Muian-projekt veszélyeztetve van: azon épületek lebontása miatt, amelyekre ez rá volt pecsételve, az épülettulajdonosok buzgósága által, a városban zajló felújítások révén. Tehát, kérem, hogy vegye fontolóra ennek megőrzését, mielőtt ez teljesen eltűnne. Városunk felújítási kampánya ennek a 21-ik századba való tényleges lépését jelzi, a Muian-projekt pedig – kedvelt vagy vitatott – a város közelmúltbeli történelmének egyik mérföldköve. A felújított Nagyvárad egy olyan város lehet, amely vállalja a múltját, eldobván magától azokat a gyarlóságokat, amelyek olyannyira megrongálták rostját, vagy amely folytatja a dolgok értékét botrányok és a sajtó manipulációi révén meghatározni. A Muian projektre vonatkozó döntés meghozatala Önt illeti meg. Csupán arra kérem, hogy fontolja meg éretten, akképp, hogy az idő majd igazolja jogosságát. Köszönöm, hogy volt türelme ezen sorokat elolvasni. Válaszát várva, biztosítom Önt megkülönböztetett érzéseimről.

Gabriel Miloia, a Visual Kontakt Galériák elnöke, a Muian-projekt alkotója