„A politika tudatosan használja a múltat”

Nemrég az RMDSZ Bihar megyei szervezete által életre hívott Szacsvay Akadémia történelmi modulja keretében Váradon tartott előadást Romsics Ignác történészprofesszor, az MTA Széchenyi-díjas tagja, aki ezután exkluzív interjút adott a Bihari Naplónak.

– Önt úgy ismerik, mint aki a 20. századdal foglalkozik, meg is írta ennek rövid történetét. Most mégis A múlt arcai címmel jelent meg kötete. Mi történt? Elege lett a 20. századból, megharagudott rá?

– Több mint harminc éve foglalkozom a 20. századdal, és azt hiszem, hogy elég sok mindent tudok róla. Ugyanakkor azonban régebbi korokról sokkal kevesebbet tudok, és elég régóta foglalkoztatnak a magyar történelemnek régebbi problémái is. Úgy gondoltam anélkül, hogy a 20. századot feladnám- mert hiszen ma is erről volt szó, és általában ha konferenciákra hívnak, akkor is erről beszélek-, a szabadidőmben szívesebben olvasok a magyar őstörténetről, Mohácsról, a kiegyezésről és sok minden másról, amelyekkel behatóan utoljára diákként foglalkoztam. Úgyhogy ez a magyarázat. A 20. századdal bizonyos mértékig rutinszerűen foglalkozom tehát, mert olyan nagy izgalmat már nem okoz számomra. Ezeket a kérdéseket is, amelyek itt most elhangzottak, számtalanul tették fel nekem az ország különböző helyein. Ha viszont mondjuk Bethlen Gáborról olvasok, akkor az nem rutinszerű, hanem rácsodálkozom bizonyos dolgokra, mert nem ismerem annyira, és elgondolkodom ezeken a problémákon is.

– Kik maradtak ki kötetből, és milyen alapon lettek kiválasztva a szerencsések?

– Sok mindenki kimaradt. Akikről írok, úgy lettek kiválasztva, hogy egyrészt az egyéni érdeklődés hajtott. Bethlen Gábort én régóta egy nagy magyar államférfinak tartom, és eltöltöttem három-négy hónapot azzal, hogy elolvastam mindent, amit róla írtak, és akkor utána gondoltam, hogy összefoglalom a véleményemet. De általában arra törekedtem, hogy olyan személyeket, ellentmondásos személyeket vagy problematikus eseményeket válasszak, akiken, illetve amelyeken keresztül az is bemutatható- és ez egy másik szempontja ennek a könyvnek-, hogy a mindenkori politika, közvélemény, irodalom miként próbálja használni a múltat, és milyen interpretációkat sugároz a magyar kulturális közösségnek ezekről az emberekről. Tehát Bethlen Gábornál jól kimutatható például, hogy a katolikus Habsburg-párti vagy a református, kurucos gondolkodás milyen sokáig mennyire ellentétes képeket tár róla Magyarország elé, és tulajdonképpen még a mai napig is, ha megnézzük, a megítélése nem egységes. Más esetekben, mondjuk Martinovics vagy Dózsa esetében elég egységes a megítélés, de ha a magyarok eredetét nézzük, ott aztán teljes kontroverzia van, és mindenféle nézetek ütköznek egymásnak. Egyszerűen azon túl, hogy nem csak az érdekelt, hogy ezek az események, illetve ezek a személyek önmagukban véve mit jelentettek, hanem az is, hogy ezeket a múltpolitika vagy az emlékezetpolitika hogyan használta fel az elmúlt évszázadokban.

Megosztó személyiségek

– Mennyire voltak ők megosztó személyiségek?

– A korukban abszolút megosztó magyar személyek voltak, de ez nincs másként más népeknél se. Ha például a francia forradalmat vesszük, abszolút megosztotta a franciákat, vagy ha a második világháborút vesszük, a Vichy-féle Franciaország és De Gaulle, vagyis az ellenállás Franciaországa is eléggé megosztotta őket. Az az igazság, hogy mi ezeket a dolgokat nem nagyon ismerjük, vagy ezekkel kapcsolatban klisék élnek bennünk. Franciaországot sokáig úgy képzeltük el, filmekből meg könyvekből szerzett információk alapján, hogy az ellenállás hazája volt, és csak az elmúlt egy-két évtizedben derült ki, illetve vetült fény arra, hogy milyen nagy mértékű volt a franciákban is a hajlam a kollaborációra a németekkel. Tehát az ő esetükben is egy összetettebb dologról beszélhetünk, és a francia gondolkodáson, kultúrán, politikán belül is van egy erős, konzervatív, merném mondani, jobboldal felé hajló hagyomány, és van egy szabad gondolkodó, demokratikus köztársaságpárti hagyomány. És ez változó erősséggel tör néha felszínre. Általában úgy kell ezt elképzelni, hogy a köztársasági hagyomány az erősebb, vagy a befolyásosabb, és ez valószínűleg így is marad, de azért nem lehet kirekeszteni a konzervatív, nemzeti, vallásos érzelmű Franciaországot sem a közéletből.

A folytatás

– Kiről lehetett volna még írni? Lesz-e folytatása a történetnek, vagy inkább mással foglalkozik mostanában?

– Ugyanígy lehetett volna írni Görgey Artúrról, Kossuth Lajosról, és még másokról, nyilvánvalóan azokról, akik szintén ellentmondásos figurák voltak a maguk idejében. Azt hiszem, hogy így, ebben a formában nem folytatom. Azt is meg akartam mutatni ezzel a könyvvel, hogy a mindenkori politika milyen mértékben képes a múltnak a használására, tehát hogy a történetírásnak a lehetőségei korlátozottabbak, mint amennyire én azt fiatalon, vagy korábban gondoltam. Úgy vélem, hogy a folytatás nem egy olyanfajta kötet lesz, ami azt tartalmazza, ami ebből kimaradt, hanem egy-két éves olvasási periódus következik a számomra, és lehetséges, hogy ennek a végén megpróbálom összefoglalni Magyarország történetét. De ez egy terv, ami vagy valóra válik, vagy sem.

– Valljuk be férfiasan, hogy nem Ön lenne a első, aki ezzel próbálkozna. Jártak még mások is Ön előtt ezen az úton...

– Hogyne, persze, sokan...

Belső vágy

– És akkor mennyire lenne más ez a könyv?

– Amennyire én vagyok más. A helyzet az, hogy több ilyen könyv van, más nép esetében is több ilyen összegzés született. A történészek nem egyformán látnak dolgokat, és minden korszaknak a perspektívái kicsit mások. Ilyen értelemben az én perspektívám egészen biztosan más, mint Kosáry Domokosé, aki 1942-ben írt egy ilyet, vagy Mód Aladáré, vagy másoké. Ezen túlmenően a szakma is fejlődik, és az én egyéniségem is. Nézze, én szakmailag elértem azt, amit el lehetett érni, vagy legalábbis meg vagyok elégedve azzal, amit letettem az asztalra, és ahogy ezt honorálták. Tehát semmifajta elégedetlenség vagy frusztráció nincs bennem, egyszerűen szeretném végiggondolni, vagy megírni annak a népnek a történetét, amelyhez tartozom. Ez a helyzet, tehát valójában egy belső vágy hajt arra, hogy végiggondoljam azt, hogy akkor Szent István döntése milyen volt, jó volt, nem volt jó, vagy hogy Mohács után történhetett-e volna másként.

Gúzsba kötve táncolni

– Amolyan mi lett volna, ha-féle felvetések, amit különben a történészek nem szeretnek?

– Nem valószínű, vagy ha igen, akkor csak kérdésfölvetésként. Én jól ismerem a kontrafaktuális történetírásnak a nyugati termékeit, és az az igazság, hogy Magyarországon is volt egy arra vonatkozó kezdeményezés, hogy akkor csináljunk egy ilyen típusú könyvet. Én nem vállaltam a részvételt, és valószínűleg mások se, így nem lett belőle semmi. Azt gondolom, hogy az én feladatom nem az, hogy eljátsszam azzal a gondolattal, hogy mi lett volna akkor, ha például nincs Trianon? Ez egy író tollára való, egy történésznek a lehetőségei én úgy látom, hogy korlátozottabbak. Nekünk vannak forrásaink, melyeket nem lehet figyelmen kívül hagyni, tehát gúzsba kötve táncolunk, korlátok közé szorítva érvényesülhet a szubjektivitásunk, vagy a szempontunk.

Európa jövője

– Ugorjunk egy nagyot a jelenbe. Mit gondol napjaink európai konfliktusairól, mert sajnos akadnak bőven?, kérdeztük Romsics Ignáctól

– Erre lehet egy történetfilozófiai választ adni, vagy azt is lehetne válaszolni, hogy nem kéne csodálkozni azon, ha az európai civilizációval valami olyasmi történne, mint a rómaival. Vagy az inkákkal, vagy a majákkal. Eltűnne és a barbárok vennék át a hatalmat. De én nem látok a jövőbe, úgyhogy nem tudom megmondani, hogy mi fog történni. Spengler víziója az volt az első világháborús veresség hatása alatt, hogy az európai kultúra is meg fog szűnni, Tocqueville-nek a víziója annyival volt pozitívabb vagy optimistább, hogy ő azt gondolta, hogy a kereszténységre támaszkodva, vagy abból kinőve az európai kultúra képes a túlélésre, szemben más elhalt civilizációkkal. Ehhez a történésznek az eszköztára kevés, nem tudunk a jövőbe látó megállapításokat tenni. Amiben nagyjából biztosak lehetünk, az az, hogy ha az Európai Unió nem tudja magát megerősíteni, nem tudja még tovább növelni a mozgásterét, nem tud egy közös külpolitikát kialakítani, és ezt nem tudja alátámasztani közös fegyveres erővel, vagyis nem tud a föderáció irányába fejlődni, nem sok esélye van a feltörekvő ázsiai, dél-amerikai régiókkal, meg természetesen az Egyesült Államokkal szemben. Ha azonban képes önmagát megerősíteni, illetve államként működő szervezetként továbbfejleszteni, akkor talán esélyes. Ennek a migráns válságnak én nem látom a kifutását, a perspektíváját. Azt hiszem, hogy attól a félmillió embertől, aki most ide beözönlött, nem fog összeomlani Európa. Ez egy kezelhető embertömeg. De a rövid válaszom az, és ezt őszintén mondom, hogy az én ismereteim nem nagyon alkalmasak arra, hogy egy autentikus választ adjak a kérdésére, mert nem ezzel foglalkozom.

Ciucur Losonczi Antonius