Humor és rögvalóság kortárs drámában

Tar Sándor elbeszéléseiből írt és rendezett színpadi művet Mészáros Tibor Istent a falra festeni címmel, amelyet a debreceni Csokonai Nemzeti Színház mutatott be Nagyváradon szombaton este. Az előadásban játszott a Váradról elszerződött Pál Hunor is.

Szociografikus jellegű, olykor abszurdba hajló kortárs realista alkotás humorral bőven fűszerezve – röviden így lehetne jellemezni a debreceni művészek előadását, amelyet szombaton este láthatott a váradi közönség a Szigligeti Színházban. A darab egy néven nem nevezett magyarországi, de egyébként Isten háta mögötti faluba invitálja a nézőt, egy olyan helyre, amiből sajnos nagyon sok van Európának ebben a szegletében: egy faluba, ahol aszfaltozott út nincs, munka nincs, így hát a település agorája nem más, mint a nagystílűen presszónak nevezett késdobáló, ahova zsugázni és (hitelbe) inni járnak az elfoglaltság nélküli, segélyen tengődő helybeliek. Ezen a településen csak akkor történik valami, amikor naponta párszor áthalad itt a vonat, amikor jön a postás a segéllyel, vagy amikor erre jár a munkakupecnek nevezett munkaközvetítő, hogy olyan munkára keressen embereket, amit a kocsmatöltésre és pillepalack lopásra szakosodott helybeli férfiak, illetve nők nem tudnak ellátni. Mindezzel kezdetben nincs is semmi baj, már csak azért sem, mert a szereplők évődéssel, élcelődéssel ütik el a napot, mintha legalábbis nem szellemi és testi mélynyomorban, hanem valami maguk választotta álomvilágban élnének, amelyből bármikor felébredhetnének. Ez a hangnem viszont egy kissé hamisan cseng az Ondraschek Péter díszlet- és jelmeztervező által kialakított színpadtérben, ami hűen tükrözi egy rendkívül szegény falunak a látványát.

Bizonytalanság

Ebben az idilli nyomorban akkor bontakozik ki a konfliktus, amikor kiderül, hogy mindegyik kocsmázó felesége, barátnője, élettársa elégedetlen életével, és azzal, hogy férjük, barátjuk, élettársuk semmit sem tesz annak érdekében, hogy kitörjenek innen. Hát elhatározzák, hogy végeznek uraikkal. A bajokat csak tetézi, hogy a váratlanul a faluba érkező idegen pár férfi tagja ráveszi a kocsmatöltelékeket arra, hogy raboljanak ki egy bankot. Innentől kezdve a darab teljesen levetkőzi addig még valamilyen formában meglévő realisztikus jellegét, és egyfajta furcsa, abszurd komédiába csap át. Viszont ez a könnyed elhumorizálás, a heppeindszerű végkifejlet gyakorlatilag lenullázza a mű szociografikus jellegét, és nyilvánvalóvá válik, amit amúgy is sejteni lehet szinte a kezdetek óta, hogy a nyomor, a lepusztultság itt csupán díszlet, nem pedig a nézőt a maga mélységébe lerántó közeg. Az előadásban nem sikerült hiteles egységet teremteni a miliő és a cselekmény között, hiszen ugyanezt a történetet ugyanúgy el lehetne képzelni például unatkozó arisztokratákkal és arisztokratafeleségekkel is. A darab eklektikussága zavaróan hatott abban az értelemben is, hogy a néhol kabaréba illő, harsány kacagásra késztető jelenetek (megemlíteném itt az öreg Tasziló bácsi szívatását, a kártyások dumapartijait) elveszik az élét azoknak a jeleneteknek, amikor lehet, hogy az emberi dráma tisztán, humortól, elbagatellizálástól mentesen kívánna megjelenni a színpadon. Gondolok itt például Rózsika kétségbeesett monológjára. Mivel azonban a néző nem tudja, hogy hol húzódik ebben a műben a humor, az irónia és a dráma határa, viszont mégiscsak humorból van a legtöbb a színpadon, ezért hajlamos mindent a vidám hangvétel felől megközelíteni, még azt is, amit a rendező vagy a színészek nem biztos, hogy viccesnek szántak.

Jó alakítások

Ha el tudunk vonatkoztatni attól a rossz érzésünktől, hogy a nyomorban élő embereken nem a legkellemesebb dolog nevetni, ugyanakkor ha lehántjuk az előadásról annak realisztikus, szociografikus elemeit, és pusztán a történetet nézzük, akkor már kedvezőbb a kép, mert jó színészek jó alakításait láthattuk a színpadon. A színésznők közül kiemelném Ráczkevei Annát a kocsmárosné szerepében és Varga Klárit, aki a legkétségbeesettebb amazont alakította, ő bírta rá a többi asszonyt arra, hogy kezet (ollót, kést, kapát, stb.) emeljenek a férfiakra. A színészek közül – talán maguknak a hálás, humorforrást biztosító szerepnek köszönhetően is – kiemelkedett Vranyecz Artúr a folyton viccelődő Béres szomszéd szerepében, illetve Bicskei István, aki parádézott Öreg Misi, alias Tasziló bácsi megformálásában. A Nagyváradról elszerződött Pál Hunor is jól domborította a falu papjának figuráját; ezúttal is úgy tűnt, hogy jól beilleszkedett a debreceni színtársulatba. Kívánunk neki is, és az egész társulatnak további szép sikereket, akkor is, ha ez a vendégjáték ezúttal nem lett tökéletes.

Pap István