Alkotó vívódások emlékére

101. életévében az örökkévalóságba távozott az egyik legidősebb képzőművészünk, Cs. Erdős Tibor Zsigmond, aki beírta nevét az egyetemes művészettörténetébe. Maga után hagyván egy igen gazdag képzőművészeti hagyatékot, mely méltán gazdagítja az erdélyi értékeket is.

Elfoglalja helyét Abodi Nagy Béla, Andrásy Zoltán, Balaskó Nándor, Bene József, id. és ifjabb Cseh Gusztáv, Kós András, Kósa Huba Ferenc, Kovács Zoltán, Miklóssy Gábor, Mohy Sándor, Nagy Imre, Vetro Artúr, Widmann Walter mellett, akik a Magyar Művészeti Intézet tanárai voltak.

Legendás alakja számomra azért is érték, mert sorsom úgy hozta, évekig egymás szomszédai voltunk. Ennek következtében gyakori vendége voltam műtermének, ahol nem egyszer hallgathattam mindazon kételyeit, alkotó vívódásait, melyek foglalkoztatták. Mert volt olyan időszak, mikor az ország vezetői „mindentudók” voltak, és igyekeztek ízlésviláguknak megfelelő képzőművészeti megnyilvánulásokat bevinni olyan környezetbe, amely távol állt tőlük.

Szerencsés természete, művészi intelligenciája soha nem hagyta cserbe. Ennek is köszönhette, hogy alkotásai az ország határait is túllépve, több, világhírű múzeumban is láthatók.

A teljesség igénye nélkül megemlítenék néhány olyan kiállítást, amelyen alkotásai láthatók, az egyik legsötétebb korszakban, mikor még madár sem repülhetett át engedély nélkül a határon. Marosvásárhely, Kolozsvár (1956, 1970) Nagyvárad (1955, 1956, 1961, 1974, 1985), Budapest (Magyar Nemzeti Galéria, 1971), Hódmezővásárhely (1971) Martonvásár (1972), Lugano (Svájc), Lons de Saunier (Franciaország) kiállítótermeiben állított ki.

Mivel szorgalma törhetetlen volt, a Kolozsvári Állami Magyar Színház díszlettervezőjeként is tevékenykedett.

Egyéniségének egyik fővonása a sokoldalúság. Grafikus, festőművész, iparművész, díszlettervező.

Nagyvárad után, Brassó városát is megjáró Cs. Erdős Tibor elhatározza, Kolozsváron telepedik le.

A Dózsa György utca 2. számú ház manzárdlakását varázsolja műteremmé. Itt láthattam azt a kitartó munkásságot, amellyel, ha tehetséges vagy, beírhatod neved a művészet történelmébe.

Mivel tisztában volt azzal, hogy a valódi művész tudatosan alkot olyat, melyet eladni nem nehéz, ontotta a képeit, grafikai lapjait. A közönsége nem hagyta cserben, vásárolták alkotásait. Nemcsak kiállítások alkalmával, hanem a Kolozsvári Művészeti Galéria is szívesen fogadta alkotásait. Természetes volt számára a felpörgetett munkatempó.

Elgondolkodtató az a „feledékenység”, amivel a kulturális élet vezetői viszonyultak Cs. Erdős Tibor munkásságához.

Ennek ellenére életében a következő elismeréseket kapta meg: Nagybányai Ünnepi Hét festménypályázatának II. díja (1943), Erdélyi Hivatalos Szalon díja (1947). Majd több évtized teltével: Románia Lovagkeresztje (2002). A Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje (2007). Végül is szülőfalujának, Berettyóújfalu díszpolgára (2011).

A 100. születésnapja alkalmából barátai, tisztelői Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusának zsúfolásig megtelt rendezvénytermében köszöntötték. Cs. Erdős Tibor elmondta, hogy számára a legnagyobb kihívást a portréfestés jelentette, melyet az alkotó tevékenység legizgalmasabb mozzanatának tekintett. „Az élet megjelenítése a fejben rejtély. A portré az emberi fej visszaadása, mely nagy rejtélye és adománya az életnek”.

Romániában és benne, Erdélyben maradandó értékek teremtődnek. Ezeket ideje lenne figyelembe venni és az erkölcsi támogatáson kívül is, megtalálni azokat a forrásokat, melyek a képzőművészeti élet lüktetését segíthetné elő.

El lehetne gondolkodni jelen pillanatban is, hány olyan képzőművészünk él, akik Kolozsváron végeztek, diplomával a zsebükben más országokat gyarapítnak értékes alkotásaikkal. A művészi alkotásokkal szembeni közöny nem erény.

Tanuljunk abból a művészi szemléletből, amelyet Cs. Erdős Tibor tudatosan, több évtizeden keresztül, hirdetett és vallott.

Csomafáy Ferenc