II. Vatikáni Zsinat: nyitás a világ felé

Nagyvárad- Kedd este a Kanonok soron szokásos havi összejövetelüket tartották az erdélyi és a partiumi nemeseket tömörítő Nobilitas Egyesület tagjai. Ezúttal Pék Sándor Várad-kerületi esperes, plébános tartott előadást az 1962-1965 között zajlott II. vatikáni zsinatról.

Az érdeklődőket Szabó István, a Nobilitas Egyesület ügyvezető elnöke üdvözölte, majd Mons. Fodor József általános helynök újévi gondolataiban azt emelte ki, hogy az Istent szerető embereknek az új esztendőben is minden a javára szolgál. Szintén az új évhez kapcsolódott a Széll Katalin titkár által felolvasott, ismeretlen szerző verse is.

Ezt követően Pék Sándor kerületi esperes, várad-újvárosi plébános invitálta a jelenlevőket egy rendkívül érdekes szellemi barangolásra a II. vatikáni zsinat világába úgy, hogy felvázolta a tanácskozás előzményeit és történelmi hátterét, kialakulását, illetve beszélt a négy ülésszakról is, valamint az eredmények különlegességéről, szépségéről. Arra hívta fel a figyelmet: a zsinat tulajdonképpen a világegyház püspökeinek gyűlése, melyen a püspöki testület tagjai az egész egyházat érintő szolgálói hatalmat gyakorolnak. Az első vatikáni zsinatot IX. Piusz pápa hívta össze (amúgy a 20-ik egyetemes zsinat volt a sorban), és 1869-1870-ben zajlott 791 fő részvételével. Történt ez egy olyan korban, amikor Olaszországban egyesülési harcok dúltak, és az európai közvélemény -főleg a francia- talán a legkritikusabb volt a pápa világi hatalmával szemben. Ugyanakkor különféle izmusok is veszélyeztettek az egyházat, illetve tisztázni kellett a hit és az erkölcs viszonyát érintő tévedéseket. Az olaszok azonban közben elfoglalták Rómát, így a pápa bizonytalan időre elnapolta a zsinatot.

Ablak a világra

A II. vatikáni zsinatot Szent XXIII. János pápa hirdette meg 1959. január 25-én abban a reményben, hogy egy új pünkösd fog bekövetkezni. A Szentatya 1881. november 25-én született Angelo Giuseppe Roncalli néven és korábbi állomáshelyei (Bulgária, Törökország, Görögország) fokozatosan hozzájárultak a lelki fejlődéséhez. 1944 decemberében nevezték ki párizsi nunciusnak és jó diplomatának bizonyult. 1952-ben nevezték ki bíborosnak, 1953-ban velencei pátriárka lett. Az általa összehívott egyházmegyei szinóduson hangoztatta először, hogy a katolikus egyház naprakész és fiatalos kell legyen. Idősen, 77 évesen, 1958-ban lett pápa. A zsinatot is többek közt azért hívta össze, hogy „ablakot nyisson a világra, beengedje a friss levegőt”. 1962-1965 között zajlott, és a zsinatok történetében először nem valami ellen, hanem valamiért lett összehívva annak érdekében, hogy az egyház bűnbánatot tartson, szálljon magába. Három területre koncentrált: az egyház önvizsgálata, az ökuménia kérdése, valamint nyitás a világ felé. Négy, 2-2 hónapig tartó ülésszakot foglalt magába. Az első volt a legpezsgőbb, illetve a legfeszültebb: a 70 eredeti tervből csak 18-at fogadtak el, és három szinten zajlott a párbeszéd: a hagyományőrző többség a haladó kisebbséggel, az előkészítők a püspökökkel, a főpásztorok pedig a pápával kommunikáltak intenzíven. A Szentatya azonban 1963. június 3-án meghalt. Utódjául egy rövid konklávé keretében Giovanni Battista Martinit választották, aki addig csupán kétszer szólalt fel a zsinaton, VI. Pálként azonban a folytonosságot képviselte. Ezt jelezte legelső három apostoli útja is Izraelbe, Indiába és a New York-i ENSZ közgyűlésre. A második ülésszakon két lényeges dokumentumot is elfogadtak, a harmadikon lezárultak a viták, a negyediken pedig beértek az addigi erőfeszítések.

A II. vatikáni zsinatnak köszönhetően tehát a katolikus egyházban valami visszafordíthatatlanul megmozdult, hiszen az anyanyelven történő szertartások megengedése és a szembemisézés bevezetése mellett két másik jelentős vívmány is jelzi a fontosságát: Róma és Konstantinápoly több mint 900 év után megszüntette egymás kölcsönös kiközösítését, illetve a középkorban inkvizíciós hivatalként működő Szent Officiumot átalakították Hittani Kongregációvá.

Ciucur Losonczi Antonius