„Egy kicsit azért hősnek is érzem magam”

Hittudományi főiskolát végzett, tanárként dolgozott, most viszont immár negyedik éve magatehetetlen édesanyját gondozza. Azért keresett fel bennünket, mondta, hogy megmutassa, vannak ilyen sorsok is Váradon…

Barátai néha felhívják, hálás a Teremtőnek minden egyes napért, bár mostanában mintha kezdene kevésbé vallásos lenni. Patay Istvánnal negyedik emeleti kis tömbházlakása nappalijában beszélgettünk. Az asztalon egy gyertya és több mécses világított, anyukája mindvégig aludt, néha hangosan felnyögött. „Rendhagyó, szerény, szomorú, néha boldog élet zajlik itt” - mondta, majd kevés szóban, tömören foglalta össze életét. Szegény családból származik, a diktatúra éveiben érettségizett, több mint húsz évig egy kereskedelmi vállalatnál dolgozott, majd a rendszerváltás után hittudományi főiskolát végzett el. Öt éven keresztül járt oda, s nem hiszi, hogy több mint öt alkalommal hiányzott volna.

Szívvel-lélekkel

„Naiv lélekként” azt képzelte, hogy elhelyezést is kap, de tévedett, nem kapott ajánlást arra, hogy hitoktatóként dolgozhasson. Végül 2002-ben Pásztor Gabriella, aki akkoriban magyar szaktanfelügyelő volt, felkarolta, magyar- és vallástanári állást kínált neki vidéken, helyettesítőként. „Ő csinált tanárt belőlem, sosem feledem el, milyen jó volt hozzám. Szégyent nem hoztam rá. Vittem a gyerekeket tantárgyversenyre, szavalóversenyre, okleveleket kaptak. Hajnalban keltem, de nem számított, szívvel lélekkel csináltam. Nem volt nagy fizetésem, de egy személyre elég volt.” Nem házasodott meg, tette hozzá, talán azért, mert végigszenvedte édesanyja két rossz házasságát.

Az idős hölgy 2010-ben került állandó ellátást igénylő állapotba. Egyik baj a másikat követte. Demencia, agyvérzés – hogy csak néhányat említsünk. „A család ő meg én. Állandó jelleggel, váltás nélkül kell ápolni. Már néhányszor sikerült lábra állítani, talán most is sikerülni fog. Nagyon jó doktorokhoz volt szerencséje – dr. Aurel Simion, dr. Călin Magheru, dr. Marge Cristina – mind olyan sokat tettek érte, pedig nem ismerték…” Patay István rajtuk kívül megemlíti még Gáti Gizellát, az ASCO munkatársát, akitől szintén sok segítséget kapott, Tóth Andreát a Caritas Catolicától, a ferences nővérek közül Renáta nővért, továbbá Derzsi Ákost, s nem utolsó sorban Elena Udreát, akinek köszönhetően különböző segélyeket kapott.

A világ beszűkült

A napok egyhangúan telnek. Mosni, mosogatni, takarítani nem volt gond, de meg kellett tanulnia főzni is – hiszen édesanyjának nem adhatott akármit. „Az én nyakamba szakadt minden. Elfáradok sokszor. Nagyon nehéz megoldani, hogy legalább pár napra kimehessek Váradról, kiszellőztetni a fejemet, hogy erőt gyűjtsek, és tovább tudjak dolgozni. Mert hosszú az ősz, és hosszú a tél, csinálni kell...A világ legnehezebb dolga az idős ápolás! Nehezebb, mint a csecsemőké. De legalább megismerem a világot, az embereket. A szomszédok alig jönnek erre, a barátok közül sokan eltávolodtak. De akármennyire is nehéz, nekem ő nincs utamban! Ha még húsz évet élne, akkor sem lenne! Nem azért, mert én olyan jó vagyok, de tudatában vagyok annak, hogy nincs más, aki ezt elvégezze. Egy kicsit azért hősnek is érzem magam, hogy annyi mindent meg tudok csinálni. Tiszta ruha, főtt étel, sokszor elhanyagolom magam, elfáradok. Életcélommá vált, hogy az édesanyám minél tovább éljen. De közben a világ beszűkült, mostanában még ha kimehetnék, akkor sem megyek…” Néha azért eljut egy-egy hangversenyre, előadásra – nemrég a Traviatát nézte meg, az első sorban ült, fotó is készült róla.

S hogy mi történik, ha majd édesanyja nem lesz többé? „Félek a jövőtől, tudom, hogy egy másfajta élet fog kezdődni számomra, ha édesanyám elköltözik egy másik dimenzióba. A sors valamit mindig nyújt az embernek, de bárhogy is lesz, biztos, hogy napjában többször is el fogom majd gondolni, anyu, rossz nélküled…”

Neumann Andrea