Nagy szerzők „emberi történetei”

Saját bevallása szerint nem volt benne „népnevelő” szándék, amikor elkezdte posztolni írásait a Facebookon. Nyáry Krisztiánnal szerveztek közönségtalálkozót Nagyváradon múlt csütörtökön. 

Nyáry Krisztián 2012 elején barátai szórakoztatására kezdte publikálni a legnagyobb közösségi oldalon a magyar írók, költők, művészek szerelmi életéről szóló képes etűdjeit, amivel néhány hónap alatt nagy népszerűségre tett szert. A szerelem sokféle arcáról tanúskodnak ezek a történetek, és általuk Móricz, Petőfi, vagy éppen Molnár Ferenc egy másfajta, „emberi” arcát is megismerhetjük. A Facebookon közzétett bejegyzések mára több mint 25 ezres olvasótábort vonzanak, negyven történet pedig könyvbe foglalva is megjelent Így szerettek ők – Magyar irodalmi szerelmeskönyv címmel.

Közönségtalálkozó

A kötetet jó hanglatú, nagyszámú érdeklődőt vonzó közönségtalálkozó keretében mutatták be múlt csütörtökön Nagyváradon, a Partiumi Keresztény Egyetem dísztermében. A megjelenteket a Partiumi Magyar Művelődési Céh nevében Horváth István köszöntötte, majd át is adta a szót Nyáry Krisztiánnak és beszélgetőtársának, Mostis Gergőnek. A szerzőről megtudhattuk: néhány évig költészettörténetet tanított a pécsi egyetemen, majd a ’90-es évek közepén otthagyta a katedrát, azóta kommunikációs tanácsadóként dolgozik. Bár tapasztalata van ezen a területen, nem tartja magát irodalomtörténésznek, sem írónak. „Ha valaki vagyok, akkor olvasó, aki olvas valamit, és aztán leírja, hogy erről mit gondol” – fogalmazott Nyáry Krisztián. Teszi ezt a modern kor eszközeit használva, hatalmas sikerrel. És hogy miért olvassák ilyen sokan? Ha szeretünk egy írót, költőt, kíváncsiak vagyunk a személyes életére is, és sokan örömmel szánnak pár percet arra, hogy egyszerre informálódjanak és szórakozzanak, érkezett a válasz.

Hiteles történetek

– Olyan szerzőkről írok, akiket szeretek, vagy valamilyen szempontból érdekesek nekem, árulta el Nyáry Krisztián. Nagy hangsúlyt fektet a hitelességre, épp ezért csak irodalomtörténészek által lejegyzett történeteket „talál meg” – és aztán egy-egy rövid esszé formájában posztolja a Facebook-oldalán. – Sokaknak újdonság, hogyan élt Ady Párizsban Lédával, de aki Adyval foglalkozik, annak nem, mondta a vendég, ezzel is nyomatékosítva: irodalomtudományi szempontból ezek a történetek ismertek, már megírták mások, esetleg egy-egy lábjegyzetben utaltak rájuk, azonban ily módon csak nagyon kevés emberhez jutottak el.

Arra a kérdésre, hogy nem fogjuk-e más szemmel nézni az írókat, költőket egy-egy ilyen történet elolvasása után, Nyáry Krisztián így válaszolt: nagy dilemma, hogy mi az, ami ránk tartozik, és mi az, ami nem. Egyrészt megvan az az oldala a dolognak, hogy amit az író nem a nagyközönségnek szánt, azt nem szabad elolvasnunk. Másrészt viszont nagyon sok értékes dologról le kellene mondanunk ez esetben – gondoljunk például Csáth Géza naplójára, vagy Bartók Béla első hegedűversenyére akár, amely az utókor elől sokáig el volt zárva. A vendég szerint ezek a magánéleti adatok nem lerombolnak, hanem hozzátesznek: egy jó vers akkor is jó vers, ha semmit sem tudunk a szerzőjéről, viszont a háttér információk segíthetnek abban, hogy „másképp” olvassuk azt a bizonyos költeményt. Nem szoborlerombolásról van szó tehát, hanem emberi történetekről, fogalmazott Nyáry Krisztián, hozzátéve: „a műalkotás a fontos – az életrajz csak kiegészíti a dolgokat”.

Tököli Magdolna