Körtánc Zoránnal Váradon

Nagyvárad- Hétfőn este a Bihari Napló médiatámogatásával nagy sikerű koncertet adott a váradi Szakszervezetek Művelődési Házában Zorán és zenekara. Régi és új szerzemények egyaránt felcsendültek.

„Amikor a banda ezt a kólót játssza/ Mosolyog a Jóisten, közénk áll egy táncra”- csendült fel a hétfő esti váradi Zorán-koncert záróakkordjaként a Szakszervezetek Művelődési Házában. Természetesen nem tudhatjuk, hogy jókedvében, illetve elismerése jeléül mosolygott-e vagy sem valahol ott fenn (ahol, mint Zorántól is tudjuk, kell egy ország) a Jóisten, ha éppen hallgatta a koncertet, az viszont biztos, hogy az előadótermet szinte zsúfolásig megtöltő rajongók remekül érezték magukat. És az előadóművész meghálálta a feléje áradó szeretetet: „a színfalak mögött szólt a zene”, az ideiglenes búcsút követően pedig kétszer is visszatért. Figyelemre méltó teljesítményre vall, hogy megszakítások nélkül, folyamatosan játszott közel két és fél órán keresztül, annak ellenére, hogy néhány órával korábban megfázása miatt le kellett mondania a délutánra tervezett közönségtalálkozót, amiért elnézést is kért. Ezt hallva, bizonyára sokan feltették magukban a kérdést: mi lett volna, ha nem betegen lép színpadra a népszerű előadóművész, meddig lehetett volna fokozni az így is felejthetetlen zenei élményt. Mert emlékezetes momentumokban egyáltalán nem volt hiány: régebbi és újabb szerzemények egyaránt felcsendültek, miközben a zenésztársai által körülvett Zorán egy szál gitárral a kezében ült egy széken a színpadon, anélkül hogy olyan népszerűséghajhász eszközöket vetett volna be, mint például erős és zavaró fényeffektusok, le-fel való rohangálás, vagy mindent elborító füst.

Inkább zenélt

Ehelyett inkább zenélt- kivéve azt az improvizált mozdulatát, amikor a meleg miatt levette a zakóját, s ezért óriási ovációt kapott-, a számok közt pedig felidézett néhány korábbi, a zömében Presser Gábor- Sztevanovity Dusán szerzeményekhez kapcsolódó történetet. Rövid szösszeneteket azokból a remélhetőleg soha vissza nem térő időkből, amikor a hatalom szinte mindenbe beleszólt, de azt a fáradságot már nem vette, hogy a címen túl mélyebben is elemezze a dalok tartalmát (Hé, ’67). Személyes, családi vonatkozású visszaemlékezéseket (Volt egy tánc, Apám hitte) és líraibb hangvételű monológokat olyan örök érvényű érzésekről, melyek általánosak, vagyis nem csupán egyetlen, konkrét személyre vonatkoznak (A szerelemnek múlnia kell, Boldog idő, Üres bölcsőt ringat a hold fénye, Ballada a mamákról stb.). Szó esett esküvőkről, arról, hogy mikor növünk fel végre, és ne várjuk a májust, hiszen közelít a tél. És egy keserédes jó tanács egy olyan (zenei) világban, amelyben olyanok jutnak pozíciókba, akik mögött nincs valós teljesítmény vagy szakmai tudás, viszont jó időben voltak jó helyen: Mondtam neked, ne légy zenész. Legyen botfüled, tovább érsz. Köszönjük és értjük, mindannyian tudjuk, kikre utal ez a célzás, de azért úgy gondoljuk, hogy épp a hétfő esti koncert volt a legautentikusabb bizonyítéka annak, hogy nem minden előadóművész tehetségtelen.

Ciucur Losonczi Antonius