Zoltán Katy műtermében

Kolozsvár egyik hatalmas tömbházának legfelsőbb emeletén, a föld és az ég között él, alkot egy képzőművész, Zoltán Katy. Amikor kinéz műtermének ablakán, nem a házrengeteget, hanem a várost körbevevő dombokat, réteket, erdőket, a fák között meghúzódva egy kicsikének látszó házat láthat, melyben nem tudhatja, mi történik.

Az élete ma már több évtizede csak a képzőművészet, amelyben el tudja mondani mindazokat a szépségeket, de mély gondolatokat is, melyek körbeveszik és foglalkoztatják.

Munkáiban tükröződnek, sugároznak azok a belső rezdülések, vívódások, amelyek az alkotó ember tevékenységével vannak összefüggésben.

- Kérdésemre válaszolva, elmondja: Mindig előre látja a munkát. Tökéletesen kell, lássam azt, amit megszeretnék, festeni. Addig nem is ülök a festőállvány elé. Nálam a lélekben alakul ki a munka a maga apró teljességében. Szerintem a lélek mindig többet és csodálatosabban lát, mint amilyent az ember meg tud festeni. Azok, amiket én lelki szemeimmel látok, mindig csodálatosak, kifejezőbbek, mint amit én vászonra vagy más hordozó anyagra ki tudok magamból hozni. Legalább megközelíteni mindazt a szépséget, amit belső szemeim előtt megjelennek. A természet titokzatos átváltozásai, az évszakokon belül történő átváltozások végtelen variációinak megfogalmazása egy bizonyos képben szinte lehetetlen.

A háromdimenziós világot úgy érzékeltetni két dimenzióban, hogy az egyedien hasson a szemlélőre embert- művészt próbáló feladat: az emberi lélek, a gyermek tisztasága, a tárgyak ábrázolása, melynek feladata a természet összhangját tükrözni. A kép a minket körülvevő világnak egy kicsi részlege, amely tartalmában a maga sajátos eszközeivel, színvilágával látószervünkön keresztül jut az agynak ahhoz a részéhez, ahol a képi világot tudja az ember érzékelni. Ez a folyamat megnyilvánulása következtében, hovatartozástól függetlenül, nemzetközi, mert egy kép „látása” az egyén műveltségi faktorától függően annyit közöl, mint amennyit a szemlélő adottságaiból kifolyólag be tud fogadni.

Ebben a folyamatban a zene csak segédeszköze Zoltán Katynak. A halhatatlan zene megszállottja. Számára a piktúra fájdalmas szeretése volt a zenének. Ennek is köszönhető festményeinek nagy része zenei kísérettel készült el.

A Kalotaszegi lányt látod vagy a Tavaszvárást, amely már külföldön van, azokat Bartók zenéjének (harmadik zongoraverseny) hallgatása közben készültek el. „ A Bartóki zene segített nekem munkámban, jöttek a csodálatos lányok a képzeletembe, melyek vezették kezem az ecset mozgatásában.”

- Ilyenkor egy közös létezés érvényesül?

Amikor leülök dolgozni, akkor önfeledten, dolgozom, és nem tudok magamról.

Addig nehéz, amíg megszületik a munka. Amikor már világosan megfogalmazódik bennem, mit is akarok megvalósítani, az már számomra nem munka. Alkotás, ahol a tér és időtényező megszűnnek.

Húsz évnek kellett eltelnie, amíg eljutottam oda, hogy végül is azt csináljam meg, amit elképzeltem. Ebben a periódusban Mohi Sándor mesteremnek nagyon sokat köszönhetek. Soha nincs olyan, hogy van egy bizonyos szín. Minden fekete, minden piros, minden zöld. Minden transzparens, minden megfoghatatlan. Ezt elsajátítani borzalmas munkát igényel. Uralni a színek árnyalatainak varázslatos erejét, nagy szó.

Sok akaraterő kell, sok olvasás, tanulás és gyakorlás. Itt bejön az Istenbe vetett hit is. De egy élet nem elég ahhoz, hogy az alkotó mindazt megtegye, amit meg szeretne tenni. A világ legkiemelkedőbb alkotói rengeteg mindent vittek magukban a visszatérhetetlen útra.

A piktúrában olyan alázatra van szükség, hogy mondhatom, térden állva kell dolgozni.

Amikor azt hiszed, milyen nagy vagy, akkor jön rád a „hidegvíz”. Az egyetemességben, hol is vagy. Mert minden művésznek valahol megvan a helye. Aki ma ismert lehet, holnapra senki, és akit ma még nem ismernek az, valamikor az elsők közé, kerülhet. Az élet, és benne a művészet világa is, állandó változásban, állandó átalakulásban, állandó új utak keresésében vergődik, és az idő az, mely határoz azok felett, akik ma magukat királyoknak kiáltják ki.

Rengeteg tudás, rengeteg alázat kell. Nem magában a szakmában, amit meg kell dolgozni. Meg kell kapnod a saját utadat, azt a sajátos hangot, kifejezési formát, mely rád jellemző.

Ezek azok, amik egy képzőművészt, mint Zoltán Katyt sajátosan egyedivé tesznek. Munkái rá jellemzően Zoltán Katysok. Színvilága, kidolgozási technikája évek során megkapta sajátos kifejező képességét.

Munkáiban a művész gondolkodása, szándéka alkotásaiban érződik. Amennyiben az alkotás meg tudja szólítani azt, aki nézi, tulajdonképpen Zoltán Katy elérte célját.

A művészettörténet bizonyítja, az alkotó művészek, az esetek többségében, nem tudják, művük milyen pályát fog befutni. Nagyon sok esetben a kész munkák időben túlélik alkotóik fizikai életét. Számtalan olyan van közöttük, akinek nem jutott ki az a szerencse, hogy még életében megkapja mindazt az elismerést, amit alkotásaival ténylegesen kiérdemelt volna a társadalomtól.

Példák sorát lehetne felhozni arra, az utóélet hozta meg azt a halhatatlan népszerűséget, amelyet a művész még életében megérdemelt volna.

Ma már a lehető legjobb befektetetés bárhol a világon a képzőművészet, de lehetne mondani a művészet maga. A műgyűjtő ott kezdődik, amikor tudja, kitől, kell vásárolni és mennyiért és mit.

Ma már világhírű múzeumok féltve őrzött kincsei olyan képek, amelyeket valamikor a festő egy liter borért adta oda a kocsmárosnak.

A véletlennek nagyon nagy szerepe van abban, hogy mi kerül pillanatnyilag a rivalda fényébe. Az úgynevezett mítoszoknak vége. A mostani generációnak a fogyó áru, a malorkai nyaralás, az autó, a sebesség és a jó élet. Ezek nem házhoz kötöttek. Nem egy képet akarok felrakni a szobám falára. Az érdekel, milyen sebessége van az autómnak. A művészetekben nem lesz könnyű, meg nehéz műfaj. Teljesen mindegy, mit készítek el, csak vegyék meg. A művészetek is errefelé fognak tendálni. És folyathatnánk a maga nemében vitatható gondolkodási formát.

Mint mindenben, van tehetséges művész, aki vért izzadva sajátítja el mindazt a technikát, mellyel mondanivalóját meg tudja fogalmazni, és van műkritikus sokszor diplomával, aki képtelen, megérezni a valódi művészetet. Azt, mely az utánunk jövő századoknak is fog tudni, mondani újat érdekeset.

Minden művészi alkotás egyedi. A nyelvet kellene megtalálni, melyen el lehet vele beszélgetni, amelyben megtalálható az emberszeretet és az élet- szeretet.

Megszállottan szeretni kellene a természetet, a maga több száz ezeréves kialakult formájával.

Minden emberben van valami isteni szikra, aki egyforma veled.

- Véleményed szerint, a képeid milyen hatást váltanak ki azokból, akik nézik?

A legképzettebb embertől a kevésbé képzett emberig, mindenik megáll a kiállított képeim előtt. Megfogja őket az, ami képeimből sugárzik feléjük.

Csomafáy Ferenc