A művész a szépség igaz tanúja

Varnus Xavér vasárnap délután teltházas koncertet adott a nagyvárad-olaszi református templomban. A nagy sikerű fellépés után terveiről, a művész és a közönség kapcsolatáról, hitvallásáról nyilatkozott a világhírű orgonaművész.

– Hogyan valósult meg a váradi koncert?

– Nagyon jó barátom Vass Zoltán, aki ma prédikált (vasárnap délután a várad-olaszi református templomban – szerk. megj.). Van egy nagyon aranyos néni, aki Márai Sándornak volt a begépelő titkárnője, és ő nagyon szerette volna, ha idén egyszer elmegyünk az ő kis falujába, Cserépfalura Zoltánnal. Meg is ígértük Teri néninek, hogy Zoltán prédikálni fog, én pedig orgonálok, de Cserépfalva mindent fontosabbnak tartott ennél, falunapot, gulyásversenyt tartottak, úgyhogy ez a koncert kimaradt. Ekkor Zoltán azt mondta, hogy ő jön Nagyváradra, és én eljönnék-e vele. Mondtam, hogy persze, egyszer már voltam Nagyváradon és rettenetesen jól éreztem magam. Ez az egész három nap alatt zajlott le. Az volt különösen új számomra, hogy tegnap este egy olyan mélyenszántó filozófiai, egyháztörténeti beszélgetést folytattam Csűry püspökkel és Vass Zoltánnal, amilyenek tízévente egyszer vannak az emberek életében. Az utolsó ilyen nagy beszélgetésem Fejtő Ferenccel volt halála nyarán Párizsban.

Spontán zenélés

– Hogyan alakította ki a koncert programját?

– Én tegnap játszottam életemben először ezen az orgonán. Még el volt egy picit hangolva, az viszont hallatszott, hogy nagyon szép akusztikai törésekkel tölti be a templomot, de azt nem tudtam, hogy ez a közönséggel együtt hogyan fog működni. Ott a karzaton derült ki, mit fogok játszani, mert csak nagyjából sejtettem, hogy mi lesz. Annyit tudtam, hogy a legelső mű mi lesz, és azt, hogy kik lesznek a közreműködők. Ezt csak egy spontán zenélésnek szántam, és remélem, hogy a közönség is értékelte.

– Mit szól ehhez a szeretetteljes fogadtatáshoz?

– Azért is lepett meg nagyon ez a fogadtatás, mert nem gondoltam volna, hogy július közepén, iszonyatos forróságban, amikor azt hihetnénk, hogy épeszű polgár kivonul vizek mellé, vagy a lakások mélyén marad, akkor ennyien eljönnek a koncertemre. Eléggé hozzá vagyok szokva a tömegrendezvényekhez, de arra gondoltam, hogy most lesznek itt maximum negyvenen, és egy félig zárt kapus koncertet fogunk tartani. Egyre nagyobb zavarban vagyok a közönséggel szemben, mert éppen most vetettem azzal számot, hogy tulajdonképpen olyan fejedelmien és bőkezűen honorálja a közönség az én apró szolgálataimat idestova huszonöt éve, hogy most már elgondolkozok azon, hogy valami komolyabbat is kéne adni, mert túl vagyok fizetve.

A művészet ajándéka

– A művészet odaajándékozása a közönségnek nem elég fizetség ezért a szeretetért?

– Igen, én is ebben reménykedem, hogy ennyi elég. Én gyerekkorom óta tudom, hogy a művészek, csakúgy mint a politikusok, optikai csalódásban élnek. Benne élnek a maguk sajátos kis világában, és azt képzelik, hogy mindenkinek iszonyúan fontos mondjuk Bach zenéje. Mivel én eléggé korán észrevettem, hogy muzsikustársaim jelentős részénél ez az optikai csalódás fennáll, igyekeztem valahogy ezt a hiányosságomat, hogy nagyon szeretem Bachot, valahogy feltálalni a társadalom számára. Sokszor kedves naivitással kérdezik tőlem, hogy »ugye te magasztos világépítő pillanatokat élsz meg, amikor koncertezel?« Sokáig gondolkoztam azon, hogy szabad-e őszintén megválaszolnom ezt a kérdést, de nem olyan régen ugyanezt a kérdést feltettem egy barátomnak, aki az ország egyik legjobb gyerekszívsebésze. »Frászt vannak magasztos pillanataim« – válaszolta. »Ott állok 38 fokban, dől rólam a víz, ha rossz műszert adnak a kezembe, akkor üvöltözök, és csak egyre koncentrálok: hogy a munkámat elvégezzem. De három nap múlva, mikor megyek be a kórházba, és az kisfiú, akinek bevarrtam a mellkasába a szívet, fut felém, és átkarolja a lábam, az igen!« A koncertjeimen is így működik ez. Ott vagyok egy monstre gépezet előtt, ami tele van annyi kapcsolóval, hogy Várad összes elektromos kültéri világítását innen lehetne kapcsolgatni, és viaskodok ezzel a szörnyű monstrummal. Egy alsóbb szinten, búvópatakszerűen zajlik az, amit tulajdonképpen világépítésnek lehet nevezni, csak azt nem hiszem, hogy ez tudatos dolog lenne. Nemrég beszélgettem Anthony Hopkinssal, akivel jövőre lesz egy közös koncertünk, ő mondta azt, hogy nem kell annyi hűhót csinálni a dolog köré, egy színésznek meg kell tanulnia rendesen a szerepet. Én is így gondolom: Bach olyan jó munkát végzett, hogy az embernek csak játszania kell és Bach elkezdi magyarázni önmagát.

„A szépség igaz tanúja”

– Mégis vannak különbségek a jól megtanult és a művészi interpretációk között, nem?

– A különbség inkább az attitűdben van. Lisztnek volt egy mondata: »a művész ne úgy álljon a közönség elé, mint vádlott a bírák elé, hanem mint a szépség igaz tanúja«. Én is úgy érzem, hogy a közönség időről időre megszavaz egy másfél órás időt, amikor pontosan az a feladatom, mint egy ügyésznek a bírósági teremben, hogy ezalatt az idő alatt meggyőzzem a közönséget, hogy érdemes Bachot hallgatni. Ebben van valami nagyon izgalmas, mert ha ügyes voltam és meggyőztem őket, akkor Bach velem együtt felemelkedik, ha pedig béna voltam aznap, akkor Bachhal együtt megyünk a sittre.

– Mikor jön legközelebb Nagyváradra, vagy a környékre?

– Amióta voltam Nagyváradon, és egy vagy két évre rá Szatmérnémetiben, majd Sepsiszentgyörgyön is, azóta tervezzük azt, hogy visszatérek ide. Olyan régóta ígérgetem mindenkinek, hogy egy erdélyi turnét össze kéne hozni, de ha már idejövök, akkor szeretnék egy nagyon nagy durranást. Szeretném idehozni a Talamba ütőegyüttest és félig Bachot, félig jazzt játszani velük, vagy elhoznám egyszer Rhoda Scottot, és vele turnéznák Erdélyben. A lelkiismeretemet birizgálja, hogy évek óta terítéken van ez a kérdés, és szerintem néhány éven belül meg is tudjuk csinálni. Jövőre talán nem, mert a Berlini Nyári Fesztivált nyitom meg a Berlini dómban.

Pap István