Théba egy malom helyén

Oedipus thébai király tragikus sorsa jelent meg mindazon váradi polgárok előtt, akik szombat este beléptek a Léderer-malom kapuján. Az előadás kiszakította a nézőket a mindennapokból.

Azt mondják, hogy a Nagyvárad nevű városban van egy Léderer malom nevű építmény. Egy maroknyi ember elment oda, mert azzal kecsegtették őket, hogy színházi előadást láthatnak ott. Azon az estén, amikor beléptek az ódon, furcsa épület kapuján, még azt hitték, hogy Nagyváradnak a polgárai, de amint a hátuk mögött döngve becsapódott a nagy vasajtó, rádöbbentek, hogy éppen akkor léptek át a látszatvalóságból Thébába, valóságos lakóhelyükre. A főtéren találták magukat, ahol szembesültek az átokkal: meg kell találniuk, és ki kell vetniük maguk közül az egykori király, Láiosz gyilkosát, különben szenvedés és pusztulás lesz osztályrészük. A tettes felderítését Théba jelenlegi királya, Oedipus vállalja magára. A kutatás fent az emeleten, Oedipus palotájában folytatódik, és a thébaiak követik őt oda.

Az igazi valóság

Sem a főtéren, sem fent, a palotában semmilyen árulkodó jel nem figyelmeztet minket arra, hogy mi esetleg szemfényvesztés áldozatai vagyunk, arra, hogy netán nem is vagyunk thébaiaknak, így az ő sorsuk nem a mi sorsunk is. E sorsközösség megteremtésében Szabó K. István polgár jeleskedett, akiről hírlik, hogy messze földön, az Okeanoszon túl is teremtett már művészi valóságot; mostani alkotása is megállná a helyét a kultúra bármely fellegvárában, Athénban, Ilionban is. A valóság megteremtésének tökéletes egységbe csiszolásában nagy segítségére volt Ovidiu Iloc polgár zenei hangulatfestése és Florina Bellinda Vasilatos játéktér és jelmezalakítási munkája. Valóságérzetünket teljessé tette a kreatív, sokszor meglepetésszerű, és mindvégig tökéletes térkihasználás.

Önmagában véve mai

A rendező bevet egy másik egyszerű, de sok kartársa számára nem kézenfekvő trükköt is: az eredeti szerzőt, esetünkben Szophoklészt mesterének tekinti, nem pedig afféle ócska, régmúltból felénk integető drámafabrikálónak, akinek munkáját a mai látszatvalóságok alapján értelmezik át. Az utasítások adója jelenvalóvá teszi, de nem aktualizálja az ősi mítoszt, mert Oedipus sorsa örökkévaló, önmagától és önmagáért beszélő tragédia, nincs is szükség mai értelmezésekre, mert azok csak a látszatot, nem pedig a valóságot erősítenék. Egy dolog azonban folyamatosan végigvonul a thébaiak előtt: úgy, ahogy a magnak az a sorsa, hogy kenyérré váljon, úgy teljesedik be Oedipus sorsa is – nemes királyból förtelmes bűnözővé válik az igazság fanatikus és gőgös keresése folytán. A kórus pedig, amely velünk együtt tanúja Oedipus sorsa beteljesedésének, az igazságkeresés folyamatában maga is készíti a magból a kenyeret, az igazság tárgyi jelképét. Szabó K. István polgár személyében végre van valaki, aki rá meri bírni az ósdi illúziókban élőket is arra, hogy legalább eltűnődjenek azon, hogy Nagyvárad lehet Théba is, olyan hely, amelynek színházában is jelentős dolgok történnek. A játszó művészek is kezdenek felnőni a feladathoz, ahhoz, hogy hitelesen jelenítsék meg a modern színházi nyelvet és törekvéseket, bár mintha azon az estén nem mindegyik előadó lett volna thébai: felismerhető volt közöttük néhány váradi is…

Taps helyett kenyér

Az igazság végül kiderül, Oedipus kiszúrja saját szemeit, mert nem bírja látni szörnyű tetteit, miután szembesült velük. Mi, thébaiak elhagyhatjuk a palotát. Lent a főtéren már az öreg, nyomorult, vak, a beteljesedett sorsú Oedipus áll előttünk. Elhagyhatjuk a főteret is, kilépünk a vaskapun, ahol Oedipus lánya, Antigoné kenyeret nyújt át nekünk. Amint visszatérünk látszatvilágunkba, a Nagyváradnak nevezett városba, azonnal elhatalmasodnak rajtunk berögzült szokásaink, és tapsolni kezdünk abban a hiszemben, hogy Thébát elhagyva a tragédiának is vége van, ezért ünnepelnünk kell. De az otthon maradt thébaiak nem követnek minket a látszatvalóságba, ahol mi ismét csak egy malmot látunk magunk előtt magasodni; becsapódik a vaskapu, és tapsunk visszacsapódik a kopott falakról. Ünneplés helyett azonban magunkkal hoztuk Thébából a legvalóságosabb tárgyat, a kenyeret, Oedipus és az ember sorsának szimbólumát, hogy legyen útravalónk a látszatvalóság hosszú, bolyongásokkal teli útjain, mígnem vissza nem térünk újra Thébába, az igazi művészet, a legmélyebb valóság helyszínére.

Pap István