„A zene az, ami a csendből hiányzik”

A III. Posticum Jazz Fesztivál keretében lépett fel május 19-én Nagyváradon Vukán György zongoraművész, aki az idén kapta meg a legrangosabb anyaországi hivatalos elismerést, a Kossuth-díjat. A vele készült interjút olvashatják az alábbiakban.

– Már többször járt Nagyváradon. Hogy érzi magát itt, és milyennek érzi az itteni fogadtatást?

– A nagyváradi fellépéseim közül ez a helyszín, a Posticum áll hozzám a legközelebb. Tetszik Imre testvérnek (Rencsik Imre, a nagyváradi Posticum vezetője – szerk. megj.) a hozzáállása, az ő küzdelme mindenért, a jazzért is. Ez példamutató érték.

– Ön ma ( múlt vasárnap – szerk. megj.) gyerekeknek is játszott. Hogyan fogadták ők az ön muzsikáját?

– Boldogság nézni azt, amikor eltalálod azt, ami nekik tetszik, mert azonnal reagálnak. Az ember nem is gondolná, hogy a gyerekek a bőrükön érzik a zenét. Ha tetszik nekik amit hallanak, elkezdenek mosolyogni, odafigyelésük őszinte, nem manipulált. És nem igaz az sem, hogy érteni kell a zenéhez: az a jó közönség, amelyik nem okoskodik, hanem nyitott szívvel hallgatja a zenét.

– Váradon nagy fejlődésnek indult a jazz, legalábbis ami a koncertek számát illeti, de szélesebb kitekintésben ön szerint milyen manapság a jazz fogadtatása?

– A jazz nagyon jól áll, legalábbis Európában. Nincs probléma vele, a kortárs klasszikus zenével viszont annál inkább, mert a legelvetemültebb jazz is szól valamiről, de ezek a kortárs zenei darabok semmiről nem szólnak, és senkit nem érintenek meg igazán. Én azt szoktam mondani a tanítványoknak, hogy „gyerekek, ne Beethovent akarjátok lejátszani, hanem azt, ahonnan Beethoven is kapta a zenét!” A nagybetűs Zene a Jóistennél van. Beethoven nem megírta, hanem leírta azt az üzenetet, amit kapott, és ez az ő nagy érdeme. Lejátszani nem a hangjegyeket kell, hanem azt, ami a hangjegyek mögött van. Bach nem véletlenül nem írt le semmit a kottába a hangokon kívül, mert szerintem benne fel sem merült, hogy ezt vagy azt oda kell írni; egy vérbeli zenész elkezdi játszani a kompozícióit, és aztán úgyis érezni fogja, miről van szó. De ma már a kortárs zenében minden hang elé van írva egy jel.

A zenéhez szív kell

– Hogyan lehet rávezetni a mai előadót arra, hogy ezt a zene mögötti zenét meghallja?

– A pódiumon teljesen mindegy, hogy ki a szerző, mert ott az előadó közvetíti az üzenetet, ezért annyira magára kell szabnia, annyira szeretnie kell az előadott darabot, mintha az a sajátja lenne. Az előadónak meg kell legyen a képessége ahhoz, hogy a darabban ne a hangjegyeket, hanem a mögöttes tartalmakat lássa és érzékeltesse. Valójában egy rendkívül egyszerű alaphelyzet működik itt, csak szavakat nehéz rá találni. A zene tőlünk függetlenül valahol van, ebből mindenki kihallja azt az üzenetet, amit kap. A zene az, ami a csendből hiányzik. Ha otthon ülök a csendben, meghallom a zenét, és estére megvan tíz oldalnyi szimfonikus mű. Nem kell görcsösen akarni, nem kell azt hinni, hogy milyen okos vagyok, mert a zenéhez szív, fül, alázat és tehetség kell. Tehetség nélkül nincs művészet, ezt tudomásul kell vennie mindenkinek. Sajnos, ezt használja ki az oktatás akkor, amikor azt mondja, hogy meg tud valakit tanítani zenélni. Egy zeneakadémia semmire nem tud megtanítani, jobban mondva fölösleges dolgokra tanít, hiszen ha valaki lejátszik egy darabot, úgy, ahogy elmondták neki, az kit érdekel? Minden zeneakadémia mögött pénz van, de a művészet nem ez. Mert mi az, hogy én beiratkozom egy akadémiára, és néhány év múlva, ha csak ki nem rúgnak valamilyen fegyelmi oknál fogva, kapok egy papírt arról, hogy művész vagyok?! Ilyen nincs! Azok a zeneszerzők, akiket tanítanak a zeneakadémián Bachtól Chopinig, szintén nem jártak zeneakadémiára, mint ahogy legjobb színészeink sem jártak akadémiára.

A művészet az érzelmek mentén hat

– Melyik művész előadása volt nagy hatással volt önre az utóbbi években?

– A Keith Jarrett-é. Ő a huszadik század egyik legnagyobb művésze. A múlt században szerintem körülbelül öt nagy zongoraművész volt, a többiek meg csak zongoráztak. Jarrett zongoraművész: képzett, intelligens, olyan dolgok birtokában van, ami egyszerűen páratlan. A zenéhez ész kell, de úgy kell komponálni vagy koncertezni, hogy az észt ne vegyem észre. A szívnek muszáj dominálni, mert a művészet az érzelmek mentén hat, azt nem fedheti le az okosság. Bartók Bélával is az a bajom, hogy sajnos állandóan eszembe jut, hogy milyen okos volt. Chopint hallgatva ez nem jut eszedbe, csak folynak a könnyeid.

– Ön szerint kik azok a zeneszerzők, akiknél a szív dominál?

– Én is szoktam kérdezni az embereket, hogy szerintük a huszadik század zeneszerzéséből mi fog fennmaradni kétszáz év múlva. Nekem egy tuti tippem van: Gershwin. Ő a huszadik század legeredetibb komponistája volt. Ő nem csinált dodekafóniát, egyszerűen csak a szívéből írt utánozhatatlan műveket. Zenéje modern, újszerű, és minden hangja igaz, és a népzenét is úgy belekomponálta a műveibe, hogy az egész huszadik századi komponista gárda csak kulloghat utána. Nem a rendszer határozza meg az érzelmet, hanem az érzelemhez kell megtalálni a megfelelő rendszert.

– A saját életművéből melyek azok a művek, melyek biztosan fennmaradnak?

– Ezt nem tudom megmondani, de a Mise, amit a pápa látogatására komponáltam, egyre jobbnak tűnik. Van egy kétrészes balettművem a Derbi, ami két és fél évig ment az operában, a zongoraversenyem, ezek, és talán még néhány darabom fennmarad. Ennyi elég is. Gershwinnek is fennmarad a Porgy and Bess-e, a Kék rapszódiája meg az F-dúr zongoraversenye, és ha Bartók Bélának fennmarad a Csodálatos mandarinja – mert az a legjobb műve –, meg a Zene húros és ütőhangszerekre és celesztára, akkor ő is örülhet.

Otthon kell maradni

– Mit jelent az ön számára a Kossuth-díj?

– Jól esett, hogy megkaptam. Hetvenegy évet vártam rá, úgyhogy őszintén szólva nincs olyan érzésem, hogy nem érdemeltem meg. Én annyi mindent csináltam életemben: negyvenhat évig orvos voltam, van egy fogászati világszabadalmam, 130 filmzenét írtam, hatszáz művet komponáltam, zongoristaként bejártam a világot. Az utóbbi években már szinte féltem március 15-től, mert mindig megkérdezték az újságírók, hogyhogy még nem kaptam meg a díjat. Konkrétan tudom, hogy ennek személyes okai voltak.

– Nem érzi úgy, hogy Nyugaton még nagyobb karriert is befuthatott volna?

– Lehet, de én ellenzem azt, hogy valaki elhagyja az országot. Ha kivégzés elől menekül valaki, az más, de érvelhet nekem bárki jobb lehetőségekkel, érvényesüléssel, meg ezer más indokkal, nem fogadom el. Otthon kell maradni, mert ott vannak az embernek a szülei. Ez nem anyagi vagy érvényesülési kérdés. Most, hogy a rezidensek el akarják hagyni az országot, azt kérdezem, hogy ki fogja ellátni az apjukat, anyjukat? Én is Magyarországon éltem nagyon nehéz időkben, de azért nem szaladtam el mindjárt. Vállalni kell a nehézségeket. A nagy kérdés nem az érvényesülés, hanem az, hogy ki fog fennmaradni. Az a kérdés, hogy mi az időtálló, és én csak egyet tudok mondani: az időtálló az őszinteség.

Pap István